Leaf-peeping túra a Green Mountainsban

Az előző hétvégén őszi színvadászatra mentünk a Green Mountain Nemzeti Erdőbe, Vermontba (térkép). Szombaton reggel indultunk és dél körül értünk a hegyhez. Egy gyors ebéd után aztán be is vetettük magunkat a sűrűbe. New England híres a gyönyörű őszi színeiről, Vermont pedig különösen szép, amikor októberben beindul a nyárbúcsúztató színkavalkád. Az idei aszályos időjárás miatt a csúcs nagyjából egy héttel korábban volt, de így sem volt okunk panaszra.

Az első megállónk a Stratton-hegy volt, ami télen síközpontként üzemel, de ősszel is érdemes megtekinteni. A városka, ami a síelők téli pihenését szolgálja, most is nyüzsgött, ezúttal azonban a sok ideérkező leaf-peepertől (levélbámulótól). A halloweeni dekoráció pedig csak fokozta az őszi Amerika hangulatát. A sífelvonóktól kiindulva felmásztunk egy darabig a hegyoldalon, hogy a magasból jó rálátásunk legyen a környező hegyekre és az azokat borító erdőkre.

Ezután átmentünk egy másik hegyre, a White Rocks Mountainre. Útközben még megálltunk a híres Vermont Country Store-ban és vettünk igazi vermonti juharszirupot, ami kiváló az amerikai palacsintához és sokkal finomabb, mint a boltokban kapható mesterséges, gyári utánzatok. A hegy lábához megérkezve még némi túrázás várt ránk, hogy a hegy tetejéről csodálhassuk az őszi tájat. Ha már itt voltunk, megvártuk a naplementét és az őszi színekben pompázó erdőt a lemenő nap vöröslő fényében is megnéztük és lefotóztuk.

Másnap reggel aztán újra felkerekedtünk és nekivágtunk a már többé-kevésbé ismerős erdei utaknak. Egész délelőtt a hatalmas erdőben járkáltunk és élveztük az ősz arany színeiben ragyogó fák látványát. Ebéd után pedig az utolsó cél felé vettük az irányt. A nemzeti erdőt elhagyva betértünk a Scott Farmra, ahol 1791 óta folyik a gyümölcstermesztés és jelenleg több, mint 130 ökológiai gazdálkodással termesztett ősi almafajtát gondoznak a földeken. Mi is vettünk néhány almát, például a híres Esopus Spitzenburgot, ami Thomas Jefferson, az USA harmadik elnökének kedvence volt. Azóta már meg is kóstoltuk és valóban finom. A farm ma történelmi emlékmű, csakúgy, mint a nagyjából egy mérföldnyire található Naulakha ház, amit 1893-ban építtetett Rudyard Kipling. A brit író néhány évig itt élt és ezen a helyen írta leghíresebb művét, a Maugli történetét bemutató Dzsungel könyvét (magyarul, eredetiben). Innen aztán ismét kellemes hétvégi élményekkel gazdagodva indultunk haza.

Itt született sokunk gyerekkori kedvence: A dzsungel könyve

Őszi természetfotózás Maine-ben

Szeptember utolsó hetét Maine állam északi erdőrengetegében töltöttem. Az utam fő célja jávorszarvasok és egyéb vadállatok fotózása, valamint őszi tájképek készítése volt a Baxter Állami Parkban (térkép). Maine északi fele elég messze van Connecticuttől, az odaút nagyjából 7-8 órát vesz igénybe. Hétfőn reggel indultam és pénteken már jöttem is vissza, így három teljes napom volt a parkban a terep felderítésére és a természetfotózásra. Ugyanabban a kempingben sátoroztam a Baxter közelében, ahol két éve is kempingeztünk Gabival. Innen minden nap beautóztam a parkba, amit keresztül-kasul bejártam a három nap alatt.

Rögtön az első reggelen egy erdei tisztáson találkoztam egy fiatal jávorszarvasbikával és egy tehénnel. Elővettem a nagy teleobjektívet, de olyan közel volt a szarvas, hogy csak közeli portrékat tudtam róla készíteni és hátrébb kellett mennem, hogy az egész állat beleférjen a képbe. A tehén egy kicsit messzebb volt és egy idő után a fiatal hím bepróbálkozott nála, hiszen most van a párzási időszak, de a nőstény nem díjazta a tapasztalatlan suhanc közeledését. Sajnos többször már nem sikerült jávorszarvast megfigyelni ezen az úton, de nagyon elégedett vagyok ezzel a találkozással és a képekkel is erről a hatalmas északi szarvasfajról.

A jávorkaland után a Sandy Stream-tóhoz mentem, ami a park talán legszebb része. Innen jól látható a Katahdin-hegy, ami Maine legmagasabb hegycsúcsáról, az 1606 méter magas Baxter-csúcsról ismert. Mindhárom reggelt itt kezdtem, így többféle arcát is láttam a tájnak, a leglátványosabb szerdán volt, amikor a csúcsok felhőbe borultak. Itt készítettem a legtöbb tájfotót, de még néhány madarat is sikerült a tavon lencsevégre kapni. Sajnos napkeltére egyszer sem tudtam ideérni, mert a park csak 6-kor nyit, a nap pedig fél hétkor kelt és a kaputól még fél órányi autózásra van a parkoló, ahonnan még újabb fél óra gyaloglásra található a tó. Ez a vidék azonban a párás, borult, szinte fénymentes délelőtti időben is szép volt.

Fiatal tollruhás, vagy tojó kerceréce

Az utolsó teljes napomat főként autózással töltöttem. Délelőtt elmentem a park északi bejáratához, majd az egész parkon végigautózva jutottam vissza a kempingemhez. A parkban nincsenek aszfaltozott utak, csak murvás és földutak. Mivel előreláthatóan 70-80 kilométert kellett ezeken a rázós utakon töltenem, ezért leeresztettem az autó gumijait a szokásos 33-ról 25 PSI-ra, hogy kényelmesebb legyen az autózás a köves úton és csökkentsem az esélyét, hogy egy éles kő kiszakítsa valamelyik gumit. Persze a nap végén, az aszfaltra visszaérve újra felfújtam a gumikat egy állandóan a kocsi csomagtartójában tartott hordozható elektromos kompresszorral. A kényelmesebb autózásnak hála jobban tudtam a tájra koncentrálni és valóban gyönyörű helyeken jártam, hiszen a Baxter State Park az USA keleti régiójának talán a legszebb része.

A park mesébe illő északi bejárata

A legtávolabbi részen külön regisztrálni kellett

Az északi régióban ilyen ámulatba ejtő tájakra bukkanhatunk

Az egyik délután pedig az amerikai vörösmókusok egy nagyon érdekes viselkedését sikerült megfigyelni a kempingemben, ami az egész út fénypontja volt. Amikor visszaértem a táborba, észrevettem amint az egyik mókus a sátram mögötti erdőbe rohan, majd fél perc múlva eliszkol a farengeteg egy távolabbi részébe. Miután ezt többször is megismételte, úgy döntöttem, hogy megfigyelem a kis rágcsálót, hátha sikerül róla fotót készítenem. Láttam, hogy a közeli juharfák tövében magvakat gyűjt, amiket elszállít feltehetően a téli raktárába. A juhar szárnyas magvai elég nyersnek tűntek és csomókban voltak, amiket furcsálltam, mert általában csak kiszáradva és kettesével szoktak lehullani. Beállítottam a fényképezőgépet, de a kis állat nagyon gyorsan dolgozott és a termések hamar elfogytak. Már-már lemondtam a fotózáról, amikor észrevettem, hogy új fürtök potyognak az égből. Felnéztem és láttam a kis mókust amint a fa terméseit dobálta a talajra, hogy később összegyűjthesse őket. Így rögtön világossá vált, hogy miért is nyersek és mi okból vannak csomókban a termések. Gyorsan összeszedtem párat, amíg a mókus a magasban tevékenykedett és megpróbáltam a fotózás szempontjából kedvezőbb helyre tenni a fürtöket, sőt néhányat szét is szedtem, hogy több időt töltsön egy helyen az állat, így végül elkészülhettek az áhított mókusfotók. Az utolsó reggelen pedig, amikor éppen a sátrat szedtem szét, a kis dög még a kocsiba is bemászott, majd a csomagtartóban ülve hangosan elégedetlenkedett, hogy nem talált semmi ehetőt. Persze az összes fotóeszközöm, beleértve a telefonomat is, a kocsiban volt, így sajnos erről a jelenetről nem készült kép. Összességében azonban elégedett vagyok az úttal és az elkészült természetfotókkal is, amelyekből egy nagyobb válogatás a fotós blogomban is megtekinthető.