Tavaly novemberben a madáritatót
átalakítottam madáretetővé, hogy a fix lesemből télen is fényképezhessem a madarakat. A változás nem lett nagy. Az itató végéből kiszedtem a farönköket,
hogy a beszállófákat minél alacsonyabbra helyezhessem. A beszállóágak elhelyezésére
lécekből eszkábáltam egy tartószerkezetet, így könnyen tudom cserélni őket. A
madáreleséget egy széles deszkára szórom, illetve egy kis tetővel ellátott
etetőt is elhelyeztem.
Amikor megérkezett az első hó, annak
rendje, módja szerint a madárélet is megélénkült a les környékén. Elsőként
mindig a kanadai cinegék érkeznek a
leshez és nagy kedvvel használják a beszállóágakat, mielőtt leszállnának a
magvakhoz. A leggyakoribb vendégek azonban a kardinálispintyek, szinte mindig csapatostól jönnek. A hím ragyogó
vörös színű, ami nagyszerűen mutat a fehér hóban. A tojó viszont kissé visszafogottabb,
sárgásbarna tollazatot visel, csak a bóbitája piros. A szürke fejű, fehér hasú téli sármánypintyek is rendszeresen
látogatják az etetőt. A fehértorkú
verébsármány már jóval ritkábban látható ilyentájt errefelé, hiszen általában
délebbre költözik a zord tél elől. Egyes példányok azonban egész évben ezen a
vidéken kóborolnak és nagy örömömre, az utóbbi időben ezek a kedves madarak is egyre
gyakrabban keresik fel a madáretetőt. A kék
szajkó a kedvenc amerikai madaram, talán a legszebb madár az Újvilág északi
felén. Télen, nyáron egy helyben él, bár a legészakibb, legzordabb területeken
élők kissé délebbre vonulnak télen. Nem mondanám rendszeres vendégnek az
etetőn, de időnként felbukkan egy-egy példány, hogy megtömje a hasát.
