A
hétvégén őszi színvadászatra mentünk a New Hampshire-i White Mountainsbe (térkép). Nálunk, Connecticutben még éppen csak
elkezdtek sárgulni a falevelek, de fent, északon már csúcsformába lendült az
ősz, mi pedig nem akartunk lemaradni róla, hiszen két-három texasi fát
leszámítva, nyolc éve nem volt részünk igazi őszben. New England ráadásul
különösen híres a gyönyörű színekbe boruló őszi erdeiről. Szombaton reggel
indultunk és nagyjából délután kettőre érkeztünk meg a hegy lábához. A White
Mountains a Smokieshoz hasonlóan az óriási Appalache-hegység része és az egyik
legnépszerűbb kirándulóhely Amerikában.
A
hegy szinte teljesen természetvédelmi oltalom alatt áll, számos állami park és
egy nemzeti erdő is található rajta. Az időjárás előrejelzés csak szombatra
jósolt jó időt, ezért az első célunk az egyik hegycsúcs megmászása volt a White Mountain Nemzeti Erdőben. A Mount Willard a hegy szívében található és a csúcsáról nagyszerű kilátás nyílik az egyik
völgyre. A magassága 873 méter, a túra pedig oda-vissza 5 km hosszú volt.
Ezalatt 277 méteres szintkülönbséget kellett leküzdeni egy közepesen nehéznek számító erdei úton, de őszintén megmondva, többnek tűnt. Mindenesetre nagyon jó érzés volt a végén kilépni az erdőből a
sziklapárkányra és megpillantani a völgyet alattunk. (További fotók találhatóak
a hegyről a természetfotós blogomban)
Mire
leértünk, már be is esteledett. Elmentünk hát a szállásunkra, majd vasárnap
reggel a hegy másik részeit vettük célba. Egész nap felhős idő volt, de
szerencsére nem esett az eső, így aztán nagyon élveztük a hegycsúcsok felhőbe
borult látképét. A reggel folyamán végigautóztunk a híres, festői szépségű
Kancamagus Highway-en. Többször is megálltunk a tájban gyönyörködni és persze
fényképeket készíteni.
A
vasárnap csúcspontja pedig a Mount Washington csúcsára vezető autóút bejárása
volt. 1917 méteres magasságával ez az USA észak-keleti régiójának
legmagasabb hegycsúcsa. A közel 8 mérföldes út nem tériszonyosoknak való, hiszen az
út mentén nincs korlát és mellette sok helyen rögtön a szakadék található. Egy
nagyjából 1 mérföldes szakaszon ráadásul még aszfalt sincs, csak az
errefelé mindig nedves földúton lehet haladni. Háromévente versenyt is szoktak
rendezni felfelé, ami nagyon népszerű az amerikai autóversenyzők körében. A
jelenlegi csúcsot 2017-ben állította fel Travis Pastrana egy erre a célra átalakított
600 lóerős Subaru rallyautóval.
A
videóban jól felfedezhető, hogy a csúcs felé haladva jelentősen változik a
növényzet összetétele. Nem csoda, hiszen a csúcsig négy éghajlati zónán haladunk
át. Az alján még lombhullató erdőkben autózunk, majd ezt felváltja a fenyők
övezete, amit törpefenyvesek és cserjék követnek amíg el nem érjük a fahatárt,
ami felett már csak mohákat, zuzmókat és kopár sziklákat találunk. Vasárnap a csúcs közelében a látótávolság csak minimális volt, hiszen a hegy
teteje teljesen felhőbe borult. A hőmérséklet itt már fagypont környékén járt,
de talán még életünkben nem éreztünk ilyen hideget, hiszen ottjártunkkor 100-110
kilométeres szél is fújt a csúcson. A Mt. Washington egyébként a világ egyik
legszelesebb helye, itt mérték a második legerősebb légmozgást még 1936-ban. Akkor
372 km/órával fújt a szél, tehát úgy is felfoghatjuk, hogy most egy viszonylag
szélcsendes napot fogtunk ki. Nem is időztünk sokat, egy gyors fotó után egyes
fokozatban, motorfékkel leereszkedtünk, hogy kíméljük a fékeket. Lefelé egyébként olyan
parkolók vannak kialakítva, ahol az autók fékeit lehet hűteni, ha valakinek szüksége
lenne rá. Nekünk nem volt, így aztán nyugodtan, sok-sok élménnyel telve
indulhattunk haza.
