Újra megy a moziban a 35 éves Terminator 2

A Terminator az egyik legjobb akció sci-fi széria, ami valaha készült. Az első két rész hibátlan, a folytatásokon már sajnos látszik, hogy nem James Cameron rendező munkái. Az első rész fő erőssége az újszerű történetben rejlett: a 2029-ből 1984-be visszaküldött cyborg (élő szövet a fémvázon, aka Schwarzenegger) el kell, hogy pusztítsa az ellenség anyját, Sarah Connort, mielőtt még megszülethetne a fia. Az alacsony költségvetés ellenére is rendkívül jól sikerült az 1984-es film. Magyarországra persze csak évekkel később jutott el, de így már pont elég nagy voltam hozzá, hogy moziban láthassam a Halálosztót, ahogyan akkoriban magyarul hívták a Terminatort. A mai napig élénken él bennem ez a különleges moziélmény.

Amikor egy sikeres filmből készül egy második rész is, az csak ritkán tudja megközelíteni az elsőt. A Terminator 2 esetében azonban még sikerült felül is múlni azt. Ez részben annak köszönhető, hogy valóban jó sztorit találtak ki a folytatásra és nem csupán egy újabb bőrt akartak lehúzni az első film sikerére alapozva. Másrészt a technika fejlődése a '90-es évekre korábban soha nem látott megoldásokat is lehetővé tett, ami a T2 folyékony fémből álló cyborgját még az elsőnél is félelmetesebb Terminátorrá tette. Schwarzenegger ebben is visszatért, de ezúttal a jó oldalon. A történet szerint ugyanis a már felnőtt John Connor elfogott egy T-101-es modellt és átprogramozta, majd visszaküldte 1991-be, hogy védje meg őt fiatalon.

A film sikeréhez persze nagyban hozzájárult, hogy az akkoriban óriási szupersztár státuszba emelkedő Guns N' Roses egyik száma lett a fő betétdal, ami talán minden idők legjobb filmbetétdala. A videóklip is óriási siker lett, amibe nem csak a filmből kerültek be részletek, de Arnie-val újabb jeleneteket is leforgattak hozzá, ami ugyancsak újdonság volt akkoriban. Az extra történetben a Terminátor küldetése, hogy elpusztítsa a zenekart, de a cyborg a klip végén megállapítja a zenészekről, hogy kár beléjük a töltény (Assessment: Waste of Ammo).

A Terminator 2 kétségtelenül minden idők egyik legjobb filmje, és idén 35 éve, hogy bemutatták. Az évforduló kapcsán augusztus 29-től (azaz a filmbeli Ítélet Napjától) újra játszák az amerikai mozik. Természetesen mi sem akartunk lemaradni az élményről, hogy nagy vásznon láthassuk a kiváló minőségben felújított verziót, amely moziélmény annak idején valahogyan mindkettőnknek kimaradt. Az itteni mozi ráadásul messze a legjobb, ahol valaha jártunk. A fényképet elég korán készítettük a teremben, valójában majdnem teltház volt a moziban. Az élmény felejthetetlen volt, mindenképpen megérte moziban is megnézni, hiába láttuk már számtalanszor a filmet. Pár nappal korábban itthon megnéztük az elsőt is, hogy minden ismeretünk friss legyen a Halálosztóról.

Természetfotós videó: partimadarak

Két évvel ezelőtt rendszeresen jártam partimadarakat fotózni az Atlanti-óceán partjára. Idén újra elmentem néhányszor a Milford Point Madárrezervátumba (térkép) és kiegészítettem a fotókat videókkal is. A két anyagból pedig összeállítottam egy természetfotós videót, amelynek főszereplői a ritka rövidcsőrű lilék, amelyek itt szoktak fészkelni és felnevelni a csibéiket. A videóban igyekeztem visszaadni a kora reggeli természetfotózások hangulatát.

BBQ-parti

A hétvégén a barátainkkal barbeque-ztunk. Pablo volt a főszakács, aki egy korábbi munkatársamnak, Antonellának a férje. Rajtuk kívül még egy másik volt kollégám, Nick vett részt az argentín lakomán. Jól szórakoztunk a kellemes időben, a kaja is kiváló volt és jókat beszélgettünk szokás szerint főleg szakmáról, a politikai helyzetről, valamint a foci vébéről. A fejünk felett elhúzó kisrepülő pedig az égre írva az "Egész nyáron napsütés" feliratot csak tovább fokozta a nyári kerti parti idilli hangulatát.

Lecseréltük a Forestert egy Tacomára

A múlt hétvégén lecseréltük a Subaru Foresterünket egy Toyota Tacomára (ejtsd: takoma). A Forester hibátlanul szolgált minket az elmúlt négy és fél év során, sok szép helyre eljutottunk vele, és a megtett 29000 mérföld (46000km) alatt egyszer sem kellett aggódnunk miatta, így nem volt könnyű a döntés. A jövőbeli terveinkhez azonban egy platós járgány praktikusabbnak tűnik. A választásunk a Toyota Tacomára esett, ami lényegében a Hilux amerikai megfelelője. A választás pontos okára és a Tacoma részletes bemutatójára majd egy későbbi posztban kerül sor, most a csere folyamatáról lesz szó, ami merőben eltért az eddigi új autó vásárlásainktól.

Az egyik legfontosabb különbség, hogy Toyotát nem lehet úgy rendelni, ahogyan például a Crosstreket vettük, amikor is összeállítottuk a pontos elképzelésünket, amit egy kereskedő elküldött a gyárba és elkészítették nekünk a konkrét autót. A Toyotánál az igazgatóság dönti el, hogy mit gyártanak és aztán ezeket szortírozzák szét az ország kereskedői között. A honlapon lehet figyelni, hogy mi készül, és ha egy közeli kereskedésbe kerül valami, ami tetszik, akkor le lehet foglalni. A többség persze még ezt sem csinálja, hanem a kereskedésekben található aktuális kínálatból választ, de ez a mi esetünkben semmiképpen sem működött volna. Az egyik követelményünk ugyanis az volt, hogy manuális váltóval szerelt Tacománk legyen. Ez igazi ritkaságnak számít errefelé, hiszen mindösszesen a Tacomák 2-3%-a készül kézi váltóval. Tovább nehezítette a keresést, hogy kifejezetten nem akartuk a prémium csomagot a kocsiba, mert nem akartunk bőrülést, nincs szükségünk tetőablakra és egy csomó másra sem, ami ebben a 9000 dolláros extra csomagban benne van. A Toyotánál azonban úgy gondolják, hogy aki ragaszkodik a manuális váltóhoz, az biztosan minden egyéb luxusra is vágyik. Mi viszont nem ilyenek vagyunk, így aztán gyorsan eljutottunk az extrém ritkaságok földjére, az alapverziójú manuális Tacomák szokatlan világába. Az már csak hab volt a tortán, hogy az off-road verziót akartuk, és hogy még tovább rontsuk az esélyeinket, ragaszkodtunk a bronz-oxid (patina) színhez, ami szerintünk nem csak a legszebb szín a Tacomák között, de ez illik a legjobban egy természetfotós kalandjárgányhoz is. Nem véletlen, hogy a Forestert is hasonló színben választottuk.

A keresés januárban kezdődött, de pár hónap sikertelenség után be kellett látni, hogy stratégiát kell váltani és április elején elmentünk egy kereskedésbe segítséget kérni. Az autószalonban ugyanis olyan tervezett autókat is látnak, amelyek a Toyota honlapjára még nem kerültek fel, sőt egy rátermett értékesítő meg tud szerezni olyan járgányt is, amit a gyárban eredetileg máshová szántak. Nem tudom, hogy a kereskedő volt-e ennyire ügyes, vagy csak óriási szerencsénk volt, de pár nappal a foglaló kifizetése után találtak is egy olyat, ami pontosan megfelelt az elképzeléseinknek. Már csak meg kellett várni, hogy legyártsák és leszállítsák. A pickup végül májusban készült el a Toyota mexikói gyárában és június közepére ért Connecticutbe. Ezután azt kellett még kitalálni, hogy mi legyen a Foresterrel. Az autó eladásnak ugyanis több módja is van. Az egyik, ha magánemberként adnánk el, ez azonban nagyon macerás és kevés vevő engedheti meg magának, hogy készpénzzel fizessen egy ilyen értékű autóért, ami tovább nehezítené a dolgot. El lehet viszont adni szinte bármelyik autókereskedőnek, illetve be is lehet cserélni ott, ahol az új kocsit vesszük. Először elvittem a helyi Subaru kereskedésbe árajánlatért, gondolván, hogy mivel ők el tudják majd adni ún. Igazolt Használtként garanciával, így magasabb árat kínálnak érte. Végül elég tisztességes ajánlatot tettek, de azért elvittem a Toyotához is, ahol meglepő módon többet ajánlottak érte, mint a Subarunál. A jó ajánlatot tovább fokozta, hogy ezáltal egy tisztességes adókedvezményhez is hozzájutottunk. Amerikában a feltűntetett árak mindig nettó árak, amire államonként változó mértékű adót kell fizetni. Ez Connecticutban 50000 dollár alatt 6.35%, efelett pedig 7.75%. Azáltal azonban, hogy becseréltük a Forestert, nem a Tacoma teljes értékére kellett adót fizetnünk, hanem csak a különbségre, ami közel 1600 dollár kedvezményt jelentett, így nem volt kérdés, hogy ezt az utat választjuk. Ezentúl a kereskedő még ajánlott 2300 dollár kedvezményt is a truckból, így elég jó áron sikerült hozzájutni ehhez a pontosan az elképzeléseinknek megfelelő, rendkívül ritka és különleges Tacomához.

Medve az udvarban

Az egyik legjobb része annak, hogy az erdő mellett lakunk, hogy gazdag élővilággal találkozunk a hátsó udvarban. A madarakat télen még etetjük is, nyáron pedig egy kis madáritatóval segítjük őket, hogy az étkezőből egész évben élvezhessük a látványukat. Ugyancsak segíti az állatvilágot, hogy nem szokásunk rövidre nyírni a füvet, így a rovarok is jól érzik magukat nálunk. Szerencsére az emlősök is rendszeres látogatóink. A szokásos fajokon túl, mint a csíkosmókus, a szürkemókus, a gyapotfarkú nyúl és a fehérfarkú szarvas, láttunk már az udvarban mormotát, mosómedvét, oposszumot, bűzösborzot, rókát, sőt prérifarkast és még hiúzt is. Tulajdonképpen már teljesen megszokottá vált, hogy az ablakon kinézve valamilyen állat néz vissza ránk, de azért időnként akadnak még meglepetések is. A minap éppen reggeliztünk, amikor egyszercsak Gabi felkiáltott: medve, medve, medve! Gyorsan az ablakhoz rohantunk és csináltam róla egy fényképet a telefonommal (na jó, vagy húszat ☺), majd felkaptam a fotófelszerelésemet és kimentem az udvarra, hogy rendes fotók is készüljenek róla. Amikor először megláttuk, éppen a madáretető tartója körül szimatolgatot. Nem tudni, mit érezhetett, mert már legalább két hónapja abbahagytuk az etetést. Amíg kiértem, a medve átjött a madárfotós platformhoz is, hogy megkóstolja a madarak fürdővizét. Gabi éppen akkor készített róla egy fotót, amikor kiértem az udvarra és a medve észrevett. Ekkor nagyjából 8-10 méterre lehettem az állattól és elkészült az első képem egy fekete medvéről az udvarunkban.

A fekete medve egész Amerikában elterjedt, de Connecticutben nem számít gyakori látványnak, így különösen megörültünk a találkozásnak. A fekete medve kisebb, mint a barna társa és nagyon ritkán agresszív az emberrel szemben, még a bocsokkal rendelkező anyákra sem jellemző, hogy emberre támadjanak. Balesetek persze időnként előfordulnak. Ez a cuki példány becslésem szerint egy 2-3 éves nőstény lehetett. Mivel errefelé vadásszák, ezért igazából neki van félnivalója az embertől. Némi képzavarral élve, egy ideig farkasszemet néztünk egymással, majd hamarosan inkább úgy döntött, odébbáll. Az erdő szélén még visszanézett, hogy pózoljon egy jobb fotóhoz is, mielőtt eltűnt a fák között. Óriási élmény volt medvével találkozni az udvarban. Visszavárjuk…

LEGO Mansell

A Senna tiszteletére kiadott LEGO-szett után egy újabb klasszikus Forma-1-es készlettel állt elő a dán kockagyár. Ezúttal Nigel Mansell 1992-es Williams autóját készítették el a hozzá illő bajszos minifigurával. Senna '88 után '90-ben és '91-ben is megnyerte a világbajnokságot a McLarennel, de '91-re már a Williams volt a leggyorsabb autó Mansellel a kormány mögött. Az akkor még újdonságnak számító félautomata váltó viszont túl sokszor meghibásodott, így Senna hódította el a világbajnoki címet, amivel ő lett az utolsó pilóta, aki még manuális sebességváltóval tudott nyerni. A Senna és Mansell közötti csatározás aztán '92-ben is folytatódott. A Williams akkoriban azonban szinte már űrtechnikának számított a többi versenyautóhoz képest az aktív kerékfelfüggesztéssel, kipörgésgátlóval és a végre megbízhatóan működő félautomata váltóval, így Mansell végül simán megnyerte a világbajnokságot. A szezon során kilenc futamon győzedelmeskedett, és meglepően korán, már az augusztusi Magyar Nagydíjon világbajnok lett.

Bár Sennának szurkoltam, Mansellt is kedveltem, így örülök, hogy az ő Williamse lett a széria következő darabja. A szett szintén az Icons sorozat része és 799 darabból áll. A mérete megegyezik a sennás autóéval, így különösen jól néznek ki egymás mellett. Az építés is ugyanolyan nagy élmény volt. Bár hasonló darabokból áll mindkét készlet, azért volt annyi különbség a járgányok között, hogy ne legyen unalmas az új szett összerakása sem. Sajnos ezúttal is rengeteg matricát kellett felragasztani, ami sosem tartozik a kedvenc tevékenységeim közé. A fő probléma a matricákkal azon túl, hogy elég egy pici hiba és máris ferde a felirat, az az, hogy a matrica színe sosem egyezik meg tökéletesen a kocka színével, ami közelről nézve kissé zavaró. Az olyan apró részletek viszont mindig élvezetessé teszik egy ilyen felnőtt szett építését, mint a működő kormány, a rugózó felfüggesztés, vagy hogy össze kell szerelni a motort, amit aztán később sosem látunk, de azért tudjuk, hogy ott van a Renault V10-ese is a borítás alatt.

Az új kocsiban ráadásul kiküszöbölték a McLaren-szett legnagyobb hibáját, és itt a hátsó kerék már arányosan szélesebb az elsőnél. Tetszetős lépés még, hogy a gumira a márkanév is rákerült, mégpedig szerencsére festve, így még élethűbb lett a Williams. Bár a Senna-féle autó is szép, a Williams határozottan mutatósabbra sikerült, ami persze részben az eredeti járgány látványosabb festésének és szponzori feliratainak is köszönhető. Természetesen az eredeti Camel cigireklám ebbe a szettbe sem került bele, de így is tökéletesen felismerhető a korabeli versenyautó. Ugyancsak remek húzás volt, hogy a klasszikus piros biztonsági övet is elkészítették, valamint az első szárnyon lévő, a felfüggesztés alá benyúló két különös aerodinamikai nyúlványt is beletervezték a LEGO Williams FW14B-szettbe. Szuper készlet ez is, ami kiválóan mutat a McLarennel együtt a polcon. Két nagyszerű pilótának és a Forma-1 aranykorában is kiemelkedő versenyautóiknak állítottak már ezzel méltó emléket a LEGO tervezői.

Végre újra itt a strandszezon

Kemény telünk volt, de végül csak vége lett. A hó elolvadt és bár éjszakánként még gyakran van jeges idő, valamint nappal is alig megy fagypont fölé a hőmérséklet, de azért érezni már, hogy itt a tavasz. A hétvégén ki is használtuk a napsütést és elmentünk a Hammonasset Beachre kirándulni, hogy ezzel hivatalosan is megkezdjük az idei strandszezont. ☺

A tél nem ereszt

Idén igazi téli szezonunk van Connecticutben. Talán még Syracuse-ban sem volt hasonlóban részünk, pedig ott azért komoly telek vannak. Itt már tavaly decemberben leesett az első hó, ami sajnos pont Karácsonyra el is olvadt. Az ünnep második napján aztán jött a következő nagyobb havazás és itt azóta folyamatos a hóborítás, így már több, mint két hónapja nem láttuk a talajt. A múlt hétvégén pedig az elmúlt 20 év legnagyobb havazása történt a környéken. Az erős szélfúvások miatt nehéz a valós mennyiséget megállapítani, mert helyenként csak 15cm maradt, máshol viszont akár fél méteres hótorlaszok is előfordulnak. A hivatalos jelentések szerint nagyjából 30-35cm hó esett és az előrejelzések szerint még március elején is várható némi hószállingózás, mielőtt beköszöntene a tavasz.

Sasles

A múlt hétvégén saslesen voltunk a Shepaug Vízerőműnél (térkép). Az erőmű környéke különleges élőhelyet biztosít a vidék állatvilágának, főleg az itt telelő fehérfejű rétisasoknak. Az erőmű miatt ugyanis a gát mögötti vízfelület sosem fagy be, így a madarak a legnagyobb téli hidegben is akadálytalanul tudnak itt halászni. A sasmegfigyelő helyszín látogatása ugyan ingyenes, de a korlátozott létszám miatt előre foglalni kellett helyet. A helyszínre érkezve éppen egy ragadozó madár bemutató fogadott bennünket, ahol baglyokkal és más ragadozókkal ismerkedhettek a látogatók. A megfigyelő területről pedig kellő távolságból tudtuk megfigyelni a folyó madarait. A túlsó parton láttunk is egy fehérfejű rétisast, de sajnos még a nagy teleobjektívvel is túl messze volt a jó fotóhoz. A fényképezőgépen az élőképbe digitálisan belenagyítva azonban órákig tudtuk figyelni, ahogyan az állat nem csinált semmit. ☺ Egy nagyon erősen vágott emlékképet azért csináltam a gyönyörű madárról, mielőtt hazaindultunk.

Wobbly mókus emlékére

A múlt héten elpusztult a kedvenc mókusunk, Wobbly. Ami nem csupán azért volt szörnyű, mert a saját szemünkkel láttuk az esetet, hanem mert végül én kényszerültem arra, hogy bejezzem, amit a ragadozó madár nem tudott, vagy nem akart megtenni. De ne szaladjunk ennyire előre!

A természet csodás dolog, távolról szemlélve gyönyörű, békés harmónia jellemzi. Azok számára azonban, akik részleteiben is ismerik és nap, mint nap megfigyelhetik a környezetünk jelenségeit, a kevésbé szép események is feltárulkoznak. A vadon tele van ugyanis apró kis tragédiákkal és véres jelenetekkel. Emberi szemmel ezek akár kegyetlenségnek is tűnhetnek, de mindenképpen megkérdőjelezik a békés harmóniáról kialakult elképzelést. A természet persze nem kegyetlen, a természetben nincsenek érzelmek és nincs benne gonoszság sem. A vadonban viszont minden élőlény a saját életével foglalkozik, és a saját túléléséért küzd. Darwin óta pedig tudjuk, hogy a gyengék elhullanak, az erősek fennmaradnak. Ez az evolúció mozgatórugója. Persze attól, hogy megértjük a természetes eseményeket, még nem lesz könnyű saját szemmel látni, hogyan is néz ki ez a valóságban. Az alábbi videó durva képsorokat tartalmaz.

Telente rendszeresen etetjük a madarakat. Elsősorban a saját szórakozásunk miatt, mert szeretjük az étkezőnkből szemlélni az állatokat. A számtalan madáron túl ráadásul szarvasok és mókusok is gyakori vendégei a madáretető környékének. Nyilván néha ragadozók is feltűnnek, de csak elvétve látunk az udvarban sikeres vadászatot. Tavaly télen egy hiúzt sikerült megfigyelni, amint elkapott egy mókust, az ősszel pedig egy rőtfarkú ölyv vitte el az egyik nyúlunkat, de az még a madáretetési időszak előtt történt. Az ilyen események bár meghökkentőek, de mivel a legtöbb állatot nem lehet egymástól megkülönböztetni, így nem is hagynak igazán mély nyomot az emberben. Idén azonban volt egy mókus, ami más volt. Ez a mókus ugyanis nem volt teljesen egészséges. Valami fertőzés, vagy sérülés végett folyton imbolygott, mint akinek nincs egyensúlyérzéke. Ezért is neveztük el Wobblynak, ami magyarul Ingadozót jelent.

A furcsa mozgása miatt könnyű volt felismerni és heteken át figyeltük és szurkoltunk neki. A koordinációs problémáját leszámítva ugyanis egészségesnek tűnt, nem volt sovány, a bundája is szép volt, így reménykedtünk benne, hogy életben marad. A nehézkes mozgása miatt bátrabbnak tűnt, mint a többi mókus, amelyek általában nem szeretnek a szarvasok közelében lenni. Wobbly azonban jól elvolt a szarvasokkal, különösen az egyik fiatal borjúval. Valószínűleg egyszerűen csak nem akart feleslegesen eltávolodni a biztos élelemforrástól, amíg nem volt benne biztos, hogy valódi veszély fenyegeti. Többször láttuk, amint a madarak megriadnak, és a legtöbb mókus ilyenkor a biztonság kedvéért szintén elszalad, majd csak akkor tér vissza, amikor biztos benne, hogy nincs fenyegetettség. Wobbly azonban nem ilyen volt, ő nem akart feleslegesen futkosni és sajnos ez okozta a vesztét is. A minap éppen túl voltunk az ebéden és kicsit figyeltük a hátsó udvar állatvilágát. Wobbly is az etető körül szorgoskodott, amikor hirtelen az összes madár felröppent. Wobbly azonban szokásához híven kivárt, hogy kiderüljön vajon ez nem megint csak egy újabb vaklárma-e. Csupán egy-két másodpercbe telt, mire ő is érzékelte a veszélyt és futásnak eredt az erdő irányába, de ez már késő volt, különösen, mivel a bizonytalan lábaival lassabban mozgott, mint a többi mókus. A rőtfarkú ölyv pedig lecsapott és nem engedte el. Rettenetesen sajnáltuk, de ez a természet rendje. Mintegy negyed órán át néztük, ahogyan az ölyv próbálja megfojtani. A madár azonban nem bírt vele, vagy csak nem volt elég türelmes és végül ott hagyta a látszólag élettelen testet. Amikor láttam, hogy nem jön vissza a zsákmányért, kimentem és csak akkor láttam megdöbbenve, hogy a hideg hóban fekvő kis rágcsáló még mindig lélegzik. Természetesen nem hagyhattam tovább szenvedni és megszabadítottam a fájdalmaitól.

Habár közeli fotó, vagy videó nem készült Wobblyról, azért örülünk, hogy ezeken az ablakon keresztül készített, kissé homályos felvételen sikerült megörökíteni ezt a kedves kis állatot.

Tél

A csökkentett költségvetésből dolgozó meteorológusok enyhe téli szezont jósoltak az északkeleti régióba. Így persze nem is csoda, hogy tévedtek, és a tél felénél járva már négy nagyobb havazáson vagyunk túl, miközben rendszeresek a tartós -10 fokos fagyok is Connecticutben. A hétvégi hóvihar pedig akkora volt, hogy még a magyarországi hírekbe is bekerült. Nálunk az óceán közelsége miatt ugyan mindig enyhébb az időjárás, mint a belsőbb területeken, de így is esett 25-30cm hó. A hóesés közepén ki is mentem ellapátolni a kocsifeljáróról, hogy ne egyszerre kelljen majd a mély havat elrendezni. Másnapra szinte nyoma sem volt az előző napi munkámnak, de a friss 10-15cm havat természetesen már könnyebb volt eltakarítani. Mire végeztem, a hókotró is járt és az egész utca járható lett, mi pedig élveztük a szép hóborította város látványát.

A téli város kiváltképp jól néz ki a magasból, de a legutóbbi havazás után már nem repültem az égi kamerámmal, mert az ostoba kormányzat idéntől betiltotta a külföldi drónok és drónalkatrészek importálását Amerikába. A meglévőekkel ugyan még egyelőre lehet repülni, de ha megsérül, akkor bizonytalanná válik a javítása, új drón beszerzése pedig különösen kérdéses, hiszen amerikai gyártmányú kameradrón nem létezik. Ez persze rögtön megkérdőjelzi az egész döntés értelmét, de bárcsak ez lenne az egyetlen ésszerűtlen lépés az országban. Na mindegy, a lényeg, hogy ezek után igencsak meg kell gondolni, hogy hobbi célokra érdemes-e a magasba emelkedni a drónommal. Az alábbi képek még a decemberi havazás után készültek.

New Haven távoli emeletes házai mögött már az Atlanti-óceán található