Megkerültük a Holdat

Több, mint 50 évvel azután, hogy az Apollo 17 asztronautái 1972-ben elhagyták a Hold felszínét, ismét eljutottunk a Holdhoz. A többes szám első személy egyrészt vonatkozik az egész emberiségre, másrészt egészen konkrétan ránk is. A NASA ugyanis a Mars-utazás után lehetővé tette, hogy a Hold-kerülő útra is eljuttassuk a neveinket. Akik időben regisztráltak, azoknak felmásolták a nevét egy memóriakártyára, amit az Artemis II űrmisszió hivatalos kabalafigurájába helyeztek, így aztán mi is rajta voltunk az Orion űrhajón, és a négy űrhajóssal, valamint 5.6 millió társunkkal együtt mi is megkerültük a Holdat. A fotók a NASA honlapjáról származnak.

Együtt mosolygunk az asztronautákkal a súlytalanságot jelző kabalafigurában ☺

Az Artemis-program 2017 óta zajlik. A mitológiában Artemis Apollón ikertestvére és a Hold istennője. A múlt századi öt sikeres holdraszállás és az Apollo 13 szerencsés végkimetelű kudarca után az Artemis-program célja már a hosszútávú holdi jelenlét megteremtése lesz, amely akár a jövőbeli Mars-missziókhoz is ugródeszkaként szolgálhat. A felbocsátásért ezúttal a Space Launch System (SLS) felel. A 98 méter magas hordozórakéta habár valamivel kisebb, de 15 százalékkal nagyobb tolóerőt állít elő, mint a Saturn V. Az Artremis I 2022-ben még ember nélküli tesztút volt. A mostani alkalom során viszont már négy űrhajós is a fedélzeten volt. A Holdra ugyan még nem szálltak le, de az április 1-én indult misszióval megkerülték azt, és a 10 napos utazás alatt tesztelték az űrhajó különböző rendszereit és az asztronauták egészségét, valamint elemezték és fényképeket készítettek a Hold túlsó, a Földről sosem látható feléről.

Space Launch System

Kilövésre várva

A kilövés pillanata

Útban a Hold felé

A négytagú legénység három amerikai és egy kanadai asztronautából állt: Reid Wiseman parancsnok, Victor Glover pilóta, valamint Christina Koch és Jeremy Hansen küldetésfelelősök. A misszió sikerrel zárult, habár a WC-vel folyamatosan akadtak problémák. A Holdat viszont az ötödik napon sikeresen megkerülték, amit élőben is közvetített a NASA. Hihetetlen élmény volt átélni ezt a hatalmas teljesítményt, főleg, mivel a mi életünkben ez volt az első ilyen jellegű űrutazás. Az Apollo-program hatalmas teljesítményéről rengeteget olvastunk, láttuk az archív felvételeket is, de most először láthattunk bármit, ami ahhoz hasonlítható volt. A fotók, amiket az űrhajósok készítettek pedig egyszerűen lélegzetállítóak. Az utazás során ráadásul megdöntötték az Apollo 13 távolsági rekordját is, ekképp soha nem járt még ember ilyen messze a Földtől. Az Artemis II 406 ezer kilométer messzire jutott a bolygónktól, ami nagyjából 6000 kilométerrel több, mint a korábbi rekord. Április 10-én aztán sikeresen landoltak a Csendes-óceánban, így akadálytalanul folytatódhat az Artemis-program. Az első emberes holdraszállást 2028-ra tervezik.

Az űrhajós figyeli a Földet

A gyönyörű bolygónk, a Föld

Az Orion közeledik a Hold felé

Az asztronauta kémleli a Holdat

Égi kísérőnk az űrhajóból

Természetfotózás

A hold kráterei

Földkelte

Az emberiség történetének talán eddigi legjobb természetfotója

LEGO Mansell

A Senna tiszteletére kiadott LEGO-szett után egy újabb klasszikus Forma-1-es készlettel állt elő a dán kockagyár. Ezúttal Nigel Mansell 1992-es Williams autóját készítették el a hozzá illő bajszos minifigurával. Senna '88 után '90-ben és '91-ben is megnyerte a világbajnokságot a McLarennel, de '91-re már a Williams volt a leggyorsabb autó Mansellel a kormány mögött. Az akkor még újdonságnak számító félautomata váltó viszont túl sokszor meghibásodott, így Senna hódította el a világbajnoki címet, amivel ő lett az utolsó pilóta, aki még manuális sebességváltóval tudott nyerni. A Senna és Mansell közötti csatározás aztán '92-ben is folytatódott. A Williams akkoriban azonban szinte már űrtechnikának számított a többi versenyautóhoz képest az aktív kerékfelfüggesztéssel, kipörgésgátlóval és a végre megbízhatóan működő félautomata váltóval, így Mansell végül simán megnyerte a világbajnokságot. A szezon során kilenc futamon győzedelmeskedett, és meglepően korán, már az augusztusi Magyar Nagydíjon világbajnok lett.

Bár Sennának szurkoltam, Mansellt is kedveltem, így örülök, hogy az ő Williamse lett a széria következő darabja. A szett szintén az Icons sorozat része és 799 darabból áll. A mérete megegyezik a sennás autóéval, így különösen jól néznek ki egymás mellett. Az építés is ugyanolyan nagy élmény volt. Bár hasonló darabokból áll mindkét készlet, azért volt annyi különbség a járgányok között, hogy ne legyen unalmas az új szett összerakása sem. Sajnos ezúttal is rengeteg matricát kellett felragasztani, ami sosem tartozik a kedvenc tevékenységeim közé. A fő probléma a matricákkal azon túl, hogy elég egy pici hiba és máris ferde a felirat, az az, hogy a matrica színe sosem egyezik meg tökéletesen a kocka színével, ami közelről nézve kissé zavaró. Az olyan apró részletek viszont mindig élvezetessé teszik egy ilyen felnőtt szett építését, mint a működő kormány, a rugózó felfüggesztés, vagy hogy össze kell szerelni a motort, amit aztán később sosem látunk, de azért tudjuk, hogy ott van a Renault V10-ese is a borítás alatt.

Az új kocsiban ráadásul kiküszöbölték a McLaren-szett legnagyobb hibáját, és itt a hátsó kerék már arányosan szélesebb az elsőnél. Tetszetős lépés még, hogy a gumira a márkanév is rákerült, mégpedig szerencsére festve, így még élethűbb lett a Williams. Bár a Senna-féle autó is szép, a Williams határozottan mutatósabbra sikerült, ami persze részben az eredeti járgány látványosabb festésének és szponzori feliratainak is köszönhető. Természetesen az eredeti Camel cigireklám ebbe a szettbe sem került bele, de így is tökéletesen felismerhető a korabeli versenyautó. Ugyancsak remek húzás volt, hogy a klasszikus piros biztonsági övet is elkészítették, valamint az első szárnyon lévő, a felfüggesztés alá benyúló két különös aerodinamikai nyúlványt is beletervezték a LEGO Williams FW14B-szettbe. Szuper készlet ez is, ami kiválóan mutat a McLarennel együtt a polcon. Két nagyszerű pilótának és a Forma-1 aranykorában is kiemelkedő versenyautóiknak állítottak már ezzel méltó emléket a LEGO tervezői.

Végre újra itt a strandszezon

Kemény telünk volt, de végül csak vége lett. A hó elolvadt és bár éjszakánként még gyakran van jeges idő, valamint nappal is alig megy fagypont fölé a hőmérséklet, de azért érezni már, hogy itt a tavasz. A hétvégén ki is használtuk a napsütést és elmentünk a Hammonasset Beachre kirándulni, hogy ezzel hivatalosan is megkezdjük az idei strandszezont. ☺

A tél nem ereszt

Idén igazi téli szezonunk van Connecticutben. Talán még Syracuse-ban sem volt hasonlóban részünk, pedig ott azért komoly telek vannak. Itt már tavaly decemberben leesett az első hó, ami sajnos pont Karácsonyra el is olvadt. Az ünnep második napján aztán jött a következő nagyobb havazás és itt azóta folyamatos a hóborítás, így már több, mint két hónapja nem láttuk a talajt. A múlt hétvégén pedig az elmúlt 20 év legnagyobb havazása történt a környéken. Az erős szélfúvások miatt nehéz a valós mennyiséget megállapítani, mert helyenként csak 15cm maradt, máshol viszont akár fél méteres hótorlaszok is előfordulnak. A hivatalos jelentések szerint nagyjából 30-35cm hó esett és az előrejelzések szerint még március elején is várható némi hószállingózás, mielőtt beköszöntene a tavasz.

Sasles

A múlt hétvégén saslesen voltunk a Shepaug Vízerőműnél (térkép). Az erőmű környéke különleges élőhelyet biztosít a vidék állatvilágának, főleg az itt telelő fehérfejű rétisasoknak. Az erőmű miatt ugyanis a gát mögötti vízfelület sosem fagy be, így a madarak a legnagyobb téli hidegben is akadálytalanul tudnak itt halászni. A sasmegfigyelő helyszín látogatása ugyan ingyenes, de a korlátozott létszám miatt előre foglalni kellett helyet. A helyszínre érkezve éppen egy ragadozó madár bemutató fogadott bennünket, ahol baglyokkal és más ragadozókkal ismerkedhettek a látogatók. A megfigyelő területről pedig kellő távolságból tudtuk megfigyelni a folyó madarait. A túlsó parton láttunk is egy fehérfejű rétisast, de sajnos még a nagy teleobjektívvel is túl messze volt a jó fotóhoz. A fényképezőgépen az élőképbe digitálisan belenagyítva azonban órákig tudtuk figyelni, ahogyan az állat nem csinált semmit. ☺ Egy nagyon erősen vágott emlékképet azért csináltam a gyönyörű madárról, mielőtt hazaindultunk.

Wobbly mókus emlékére

A múlt héten elpusztult a kedvenc mókusunk, Wobbly. Ami nem csupán azért volt szörnyű, mert a saját szemünkkel láttuk az esetet, hanem mert végül én kényszerültem arra, hogy bejezzem, amit a ragadozó madár nem tudott, vagy nem akart megtenni. De ne szaladjunk ennyire előre!

A természet csodás dolog, távolról szemlélve gyönyörű, békés harmónia jellemzi. Azok számára azonban, akik részleteiben is ismerik és nap, mint nap megfigyelhetik a környezetünk jelenségeit, a kevésbé szép események is feltárulkoznak. A vadon tele van ugyanis apró kis tragédiákkal és véres jelenetekkel. Emberi szemmel ezek akár kegyetlenségnek is tűnhetnek, de mindenképpen megkérdőjelezik a békés harmóniáról kialakult elképzelést. A természet persze nem kegyetlen, a természetben nincsenek érzelmek és nincs benne gonoszság sem. A vadonban viszont minden élőlény a saját életével foglalkozik, és a saját túléléséért küzd. Darwin óta pedig tudjuk, hogy a gyengék elhullanak, az erősek fennmaradnak. Ez az evolúció mozgatórugója. Persze attól, hogy megértjük a természetes eseményeket, még nem lesz könnyű saját szemmel látni, hogyan is néz ki ez a valóságban. Az alábbi videó durva képsorokat tartalmaz.

Telente rendszeresen etetjük a madarakat. Elsősorban a saját szórakozásunk miatt, mert szeretjük az étkezőnkből szemlélni az állatokat. A számtalan madáron túl ráadásul szarvasok és mókusok is gyakori vendégei a madáretető környékének. Nyilván néha ragadozók is feltűnnek, de csak elvétve látunk az udvarban sikeres vadászatot. Tavaly télen egy hiúzt sikerült megfigyelni, amint elkapott egy mókust, az ősszel pedig egy rőtfarkú ölyv vitte el az egyik nyúlunkat, de az még a madáretetési időszak előtt történt. Az ilyen események bár meghökkentőek, de mivel a legtöbb állatot nem lehet egymástól megkülönböztetni, így nem is hagynak igazán mély nyomot az emberben. Idén azonban volt egy mókus, ami más volt. Ez a mókus ugyanis nem volt teljesen egészséges. Valami fertőzés, vagy sérülés végett folyton imbolygott, mint akinek nincs egyensúlyérzéke. Ezért is neveztük el Wobblynak, ami magyarul Ingadozót jelent.

A furcsa mozgása miatt könnyű volt felismerni és heteken át figyeltük és szurkoltunk neki. A koordinációs problémáját leszámítva ugyanis egészségesnek tűnt, nem volt sovány, a bundája is szép volt, így reménykedtünk benne, hogy életben marad. A nehézkes mozgása miatt bátrabbnak tűnt, mint a többi mókus, amelyek általában nem szeretnek a szarvasok közelében lenni. Wobbly azonban jól elvolt a szarvasokkal, különösen az egyik fiatal borjúval. Valószínűleg egyszerűen csak nem akart feleslegesen eltávolodni a biztos élelemforrástól, amíg nem volt benne biztos, hogy valódi veszély fenyegeti. Többször láttuk, amint a madarak megriadnak, és a legtöbb mókus ilyenkor a biztonság kedvéért szintén elszalad, majd csak akkor tér vissza, amikor biztos benne, hogy nincs fenyegetettség. Wobbly azonban nem ilyen volt, ő nem akart feleslegesen futkosni és sajnos ez okozta a vesztét is. A minap éppen túl voltunk az ebéden és kicsit figyeltük a hátsó udvar állatvilágát. Wobbly is az etető körül szorgoskodott, amikor hirtelen az összes madár felröppent. Wobbly azonban szokásához híven kivárt, hogy kiderüljön vajon ez nem megint csak egy újabb vaklárma-e. Csupán egy-két másodpercbe telt, mire ő is érzékelte a veszélyt és futásnak eredt az erdő irányába, de ez már késő volt, különösen, mivel a bizonytalan lábaival lassabban mozgott, mint a többi mókus. A rőtfarkú ölyv pedig lecsapott és nem engedte el. Rettenetesen sajnáltuk, de ez a természet rendje. Mintegy negyed órán át néztük, ahogyan az ölyv próbálja megfojtani. A madár azonban nem bírt vele, vagy csak nem volt elég türelmes és végül ott hagyta a látszólag élettelen testet. Amikor láttam, hogy nem jön vissza a zsákmányért, kimentem és csak akkor láttam megdöbbenve, hogy a hideg hóban fekvő kis rágcsáló még mindig lélegzik. Természetesen nem hagyhattam tovább szenvedni és megszabadítottam a fájdalmaitól.

Habár közeli fotó, vagy videó nem készült Wobblyról, azért örülünk, hogy ezeken az ablakon keresztül készített, kissé homályos felvételen sikerült megörökíteni ezt a kedves kis állatot.

Tél

A csökkentett költségvetésből dolgozó meteorológusok enyhe téli szezont jósoltak az északkeleti régióba. Így persze nem is csoda, hogy tévedtek, és a tél felénél járva már négy nagyobb havazáson vagyunk túl, miközben rendszeresek a tartós -10 fokos fagyok is Connecticutben. A hétvégi hóvihar pedig akkora volt, hogy még a magyarországi hírekbe is bekerült. Nálunk az óceán közelsége miatt ugyan mindig enyhébb az időjárás, mint a belsőbb területeken, de így is esett 25-30cm hó. A hóesés közepén ki is mentem ellapátolni a kocsifeljáróról, hogy ne egyszerre kelljen majd a mély havat elrendezni. Másnapra szinte nyoma sem volt az előző napi munkámnak, de a friss 10-15cm havat természetesen már könnyebb volt eltakarítani. Mire végeztem, a hókotró is járt és az egész utca járható lett, mi pedig élveztük a szép hóborította város látványát.

A téli város kiváltképp jól néz ki a magasból, de a legutóbbi havazás után már nem repültem az égi kamerámmal, mert az ostoba kormányzat idéntől betiltotta a külföldi drónok és drónalkatrészek importálását Amerikába. A meglévőekkel ugyan még egyelőre lehet repülni, de ha megsérül, akkor bizonytalanná válik a javítása, új drón beszerzése pedig különösen kérdéses, hiszen amerikai gyártmányú kameradrón nem létezik. Ez persze rögtön megkérdőjelzi az egész döntés értelmét, de bárcsak ez lenne az egyetlen ésszerűtlen lépés az országban. Na mindegy, a lényeg, hogy ezek után igencsak meg kell gondolni, hogy hobbi célokra érdemes-e a magasba emelkedni a drónommal. Az alábbi képek még a decemberi havazás után készültek.

New Haven távoli emeletes házai mögött már az Atlanti-óceán található