Több, mint 50 évvel azután, hogy az
Apollo 17 asztronautái 1972-ben elhagyták a Hold felszínét, ismét eljutottunk a
Holdhoz. A többes szám első személy egyrészt vonatkozik az egész emberiségre,
másrészt egészen konkrétan ránk is. A NASA ugyanis a Mars-utazás után lehetővé
tette, hogy a Hold-kerülő útra is eljuttassuk a neveinket. Akik időben
regisztráltak, azoknak felmásolták a nevét egy memóriakártyára, amit az Artemis II űrmisszió hivatalos kabalafigurájába helyeztek, így aztán mi is rajta
voltunk az Orion űrhajón, és a négy űrhajóssal, valamint 5.6 millió társunkkal
együtt mi is megkerültük a Holdat. A fotók a NASA honlapjáról származnak.
Együtt mosolygunk az asztronautákkal a súlytalanságot jelző kabalafigurában ☺
Az Artemis-program 2017 óta
zajlik. A mitológiában Artemis Apollón ikertestvére és a Hold istennője. A múlt századi öt
sikeres holdraszállás és az Apollo 13 szerencsés végkimetelű kudarca után az Artemis-program
célja már a hosszútávú holdi jelenlét megteremtése lesz, amely akár a jövőbeli
Mars-missziókhoz is ugródeszkaként szolgálhat. A felbocsátásért ezúttal a Space Launch System (SLS) felel. A 98 méter magas hordozórakéta habár valamivel kisebb, de 15 százalékkal nagyobb tolóerőt állít elő, mint a Saturn V. Az Artremis I 2022-ben még ember
nélküli tesztút volt. A mostani alkalom során viszont már négy űrhajós is a
fedélzeten volt. A Holdra ugyan még nem szálltak le, de az április 1-én
indult misszióval megkerülték azt, és a 10 napos utazás alatt tesztelték az
űrhajó különböző rendszereit és az asztronauták egészségét, valamint elemezték és fényképeket készítettek a Hold túlsó, a Földről
sosem látható feléről.
Space Launch System
Kilövésre várva
A kilövés pillanata
Útban a Hold felé
A négytagú legénység három
amerikai és egy kanadai asztronautából állt: Reid Wiseman parancsnok, Victor
Glover pilóta, valamint Christina Koch és Jeremy Hansen küldetésfelelősök. A
misszió sikerrel zárult, habár a WC-vel folyamatosan akadtak problémák. A
Holdat viszont az ötödik napon sikeresen megkerülték, amit élőben is
közvetített a NASA. Hihetetlen élmény volt átélni ezt a hatalmas teljesítményt,
főleg, mivel a mi életünkben ez volt az első ilyen jellegű űrutazás. Az
Apollo-program hatalmas teljesítményéről rengeteget olvastunk, láttuk az archív
felvételeket is, de most először láthattunk bármit, ami ahhoz hasonlítható
volt. A fotók, amiket az űrhajósok készítettek pedig egyszerűen
lélegzetállítóak. Az utazás során ráadásul megdöntötték az Apollo 13 távolsági
rekordját is, ekképp soha nem járt még ember ilyen messze a Földtől. Az Artemis
II 406 ezer kilométer messzire jutott a bolygónktól, ami nagyjából 6000
kilométerrel több, mint a korábbi rekord. Április 10-én aztán sikeresen
landoltak a Csendes-óceánban, így akadálytalanul folytatódhat az
Artemis-program. Az első emberes holdraszállást 2028-ra tervezik.
Az űrhajós figyeli a Földet
A gyönyörű bolygónk, a Föld
Az Orion közeledik a Hold felé
Az asztronauta kémleli a Holdat
Égi kísérőnk az űrhajóból
Természetfotózás
A hold kráterei
Földkelte
Az emberiség történetének talán eddigi legjobb természetfotója
A Senna tiszteletére kiadott
LEGO-szett után egy újabb klasszikus Forma-1-es készlettel állt elő a dán
kockagyár. Ezúttal Nigel Mansell 1992-es Williams autóját készítették el a
hozzá illő bajszos minifigurával. Senna '88 után '90-ben és '91-ben is
megnyerte a világbajnokságot a McLarennel, de '91-re már a Williams volt a leggyorsabb
autó Mansellel a kormány mögött. Az akkor még újdonságnak számító
félautomata váltó viszont túl sokszor meghibásodott, így Senna hódította el a
világbajnoki címet, amivel ő lett az utolsó pilóta, aki még manuális sebességváltóval tudott
nyerni. A Senna és Mansell közötti csatározás aztán '92-ben is folytatódott. A
Williams akkoriban azonban szinte már űrtechnikának számított a többi versenyautóhoz képest az
aktív kerékfelfüggesztéssel, kipörgésgátlóval és a végre megbízhatóan működő
félautomata váltóval, így Mansell végül simán megnyerte a világbajnokságot. A
szezon során kilenc futamon győzedelmeskedett, és meglepően korán, már az augusztusi Magyar Nagydíjon világbajnok lett.
Bár Sennának szurkoltam, Mansellt
is kedveltem, így örülök, hogy az ő Williamse lett a széria következő
darabja. A szett szintén az Icons sorozat része és 799 darabból áll. A mérete
megegyezik a sennás autóéval, így különösen jól néznek ki egymás mellett. Az
építés is ugyanolyan nagy élmény volt. Bár hasonló darabokból áll mindkét készlet, azért volt annyi különbség a járgányok között, hogy ne legyen unalmas az új szett
összerakása sem. Sajnos ezúttal is rengeteg matricát kellett felragasztani, ami
sosem tartozik a kedvenc tevékenységeim közé. A fő probléma
a matricákkal azon túl, hogy elég egy pici hiba és máris ferde a felirat, az az,
hogy a matrica színe sosem egyezik meg tökéletesen a kocka színével, ami
közelről nézve kissé zavaró. Az olyan apró részletek viszont mindig élvezetessé teszik egy ilyen felnőtt szett építését, mint a működő kormány, a rugózó
felfüggesztés, vagy hogy össze kell szerelni a motort, amit aztán később sosem látunk, de azért tudjuk, hogy ott van a Renault V10-ese is a borítás alatt.
Az új kocsiban ráadásul
kiküszöbölték a McLaren-szett legnagyobb hibáját, és itt a hátsó kerék már arányosan szélesebb az elsőnél. Tetszetős lépés még, hogy a gumira a
márkanév is rákerült, mégpedig szerencsére festve, így még élethűbb lett a
Williams. Bár a Senna-féle autó is szép, a Williams határozottan mutatósabbra
sikerült, ami persze részben az eredeti járgány látványosabb festésének és szponzori
feliratainak is köszönhető. Természetesen az eredeti Camel cigireklám ebbe a
szettbe sem került bele, de így is tökéletesen felismerhető a korabeli versenyautó. Ugyancsak remek húzás volt, hogy a klasszikus piros biztonsági övet is elkészítették,
valamint az első szárnyon lévő, a felfüggesztés alá benyúló két különös aerodinamikai
nyúlványt is beletervezték a LEGO Williams FW14B-szettbe. Szuper készlet ez is, ami kiválóan mutat a McLarennel együtt a polcon. Két nagyszerű pilótának és a Forma-1 aranykorában is kiemelkedő versenyautóiknak állítottak már ezzel méltó emléket a LEGO tervezői.
Kemény telünk volt, de végül csak
vége lett. A hó elolvadt és bár éjszakánként még gyakran van jeges idő,
valamint nappal is alig megy fagypont fölé a hőmérséklet, de azért érezni már,
hogy itt a tavasz. A hétvégén ki is használtuk a napsütést és elmentünk a
Hammonasset Beachre kirándulni, hogy ezzel hivatalosan is megkezdjük az idei strandszezont. ☺
Idén igazi téli szezonunk van
Connecticutben. Talán még Syracuse-ban sem volt hasonlóban részünk, pedig ott
azért komoly telek vannak. Itt már tavaly decemberben leesett az első hó, ami
sajnos pont Karácsonyra el is olvadt. Az ünnep második napján aztán jött a
következő nagyobb havazás és itt azóta folyamatos a hóborítás, így már több,
mint két hónapja nem láttuk a talajt. A múlt hétvégén pedig az elmúlt 20 év
legnagyobb havazása történt a környéken. Az erős szélfúvások miatt nehéz a
valós mennyiséget megállapítani, mert helyenként csak 15cm maradt, máshol
viszont akár fél méteres hótorlaszok is előfordulnak. A hivatalos jelentések
szerint nagyjából 30-35cm hó esett és az előrejelzések szerint még március elején is várható némi hószállingózás, mielőtt beköszöntene a tavasz.
A múlt hétvégén saslesen voltunk a
Shepaug Vízerőműnél (térkép). Az erőmű környéke különleges élőhelyet biztosít a
vidék állatvilágának, főleg az itt telelő fehérfejű rétisasoknak. Az erőmű
miatt ugyanis a gát mögötti vízfelület sosem fagy be, így a madarak a
legnagyobb téli hidegben is akadálytalanul tudnak itt halászni. A sasmegfigyelő
helyszín látogatása ugyan ingyenes, de a korlátozott létszám miatt előre foglalni
kellett helyet. A helyszínre érkezve éppen egy ragadozó madár bemutató
fogadott bennünket, ahol baglyokkal és más ragadozókkal ismerkedhettek a látogatók. A megfigyelő
területről pedig kellő távolságból tudtuk megfigyelni a folyó madarait. A túlsó
parton láttunk is egy fehérfejű rétisast, de sajnos még a nagy teleobjektívvel
is túl messze volt a jó fotóhoz. A fényképezőgépen az élőképbe digitálisan
belenagyítva azonban órákig tudtuk figyelni, ahogyan az állat nem csinált semmit. ☺ Egy nagyon erősen vágott emlékképet azért csináltam a gyönyörű madárról,
mielőtt hazaindultunk.
A múlt héten elpusztult a kedvenc
mókusunk, Wobbly. Ami nem csupán azért volt szörnyű, mert a saját szemünkkel
láttuk az esetet, hanem mert végül én kényszerültem arra, hogy bejezzem, amit a
ragadozó madár nem tudott, vagy nem akart megtenni. De ne szaladjunk ennyire
előre!
A természet csodás dolog,
távolról szemlélve gyönyörű, békés harmónia jellemzi. Azok számára azonban,
akik részleteiben is ismerik és nap, mint nap megfigyelhetik a környezetünk jelenségeit, a kevésbé szép események is feltárulkoznak. A vadon tele van
ugyanis apró kis tragédiákkal és véres jelenetekkel. Emberi szemmel ezek akár
kegyetlenségnek is tűnhetnek, de mindenképpen megkérdőjelezik a békés
harmóniáról kialakult elképzelést. A természet persze nem kegyetlen, a
természetben nincsenek érzelmek és nincs benne gonoszság sem. A vadonban viszont minden élőlény a saját életével foglalkozik, és a saját túléléséért
küzd. Darwin óta pedig tudjuk, hogy a gyengék elhullanak, az erősek fennmaradnak. Ez
az evolúció mozgatórugója. Persze attól, hogy megértjük a természetes
eseményeket, még nem lesz könnyű saját szemmel látni, hogyan is néz ki ez a
valóságban. Az alábbi videó durva képsorokat tartalmaz.
Telente rendszeresen etetjük a madarakat. Elsősorban a saját szórakozásunk miatt,
mert szeretjük az étkezőnkből szemlélni az állatokat. A számtalan
madáron túl ráadásul szarvasok és mókusok is gyakori vendégei a madáretető
környékének. Nyilván néha ragadozók is feltűnnek, de csak elvétve látunk az
udvarban sikeres vadászatot. Tavaly télen egy hiúzt sikerült megfigyelni, amint
elkapott egy mókust, az ősszel pedig egy rőtfarkú ölyv vitte el az egyik
nyúlunkat, de az még a madáretetési időszak előtt történt. Az ilyen események
bár meghökkentőek, de mivel a legtöbb állatot nem lehet egymástól
megkülönböztetni, így nem is hagynak igazán mély nyomot az emberben. Idén
azonban volt egy mókus, ami más volt. Ez a mókus ugyanis nem volt teljesen
egészséges. Valami fertőzés, vagy sérülés végett folyton imbolygott, mint
akinek nincs egyensúlyérzéke. Ezért is neveztük el Wobblynak, ami magyarul
Ingadozót jelent.
A furcsa mozgása miatt könnyű
volt felismerni és heteken át figyeltük és szurkoltunk neki. A koordinációs
problémáját leszámítva ugyanis egészségesnek tűnt, nem volt sovány, a bundája
is szép volt, így reménykedtünk benne, hogy életben marad. A nehézkes mozgása
miatt bátrabbnak tűnt, mint a többi mókus, amelyek általában nem szeretnek a
szarvasok közelében lenni. Wobbly azonban jól elvolt a szarvasokkal, különösen
az egyik fiatal borjúval. Valószínűleg egyszerűen csak nem akart feleslegesen eltávolodni a biztos élelemforrástól, amíg nem volt benne biztos,
hogy valódi veszély fenyegeti. Többször láttuk, amint a madarak megriadnak, és a
legtöbb mókus ilyenkor a biztonság kedvéért szintén elszalad, majd csak akkor
tér vissza, amikor biztos benne, hogy nincs fenyegetettség. Wobbly azonban nem ilyen
volt, ő nem akart feleslegesen futkosni és sajnos ez okozta a vesztét is. A minap
éppen túl voltunk az ebéden és kicsit figyeltük a hátsó udvar állatvilágát.
Wobbly is az etető körül szorgoskodott, amikor hirtelen az összes madár
felröppent. Wobbly azonban szokásához híven kivárt, hogy kiderüljön vajon ez nem megint csak egy újabb vaklárma-e. Csupán egy-két másodpercbe telt, mire ő is
érzékelte a veszélyt és futásnak eredt az erdő irányába, de ez már késő volt,
különösen, mivel a bizonytalan lábaival lassabban mozgott, mint a többi mókus.
A rőtfarkú ölyv pedig lecsapott és nem engedte el. Rettenetesen sajnáltuk, de
ez a természet rendje. Mintegy negyed órán át néztük, ahogyan az ölyv próbálja
megfojtani. A madár azonban nem bírt vele, vagy csak nem volt elég türelmes és
végül ott hagyta a látszólag élettelen testet. Amikor láttam, hogy nem jön
vissza a zsákmányért, kimentem és csak akkor láttam megdöbbenve, hogy a hideg hóban fekvő kis
rágcsáló még mindig lélegzik. Természetesen nem hagyhattam tovább szenvedni és
megszabadítottam a fájdalmaitól.
Habár közeli fotó, vagy videó nem
készült Wobblyról, azért örülünk, hogy ezeken az ablakon keresztül készített, kissé homályos felvételen
sikerült megörökíteni ezt a kedves kis állatot.
A csökkentett költségvetésből dolgozó meteorológusok enyhe téli
szezont jósoltak az északkeleti régióba. Így persze nem is csoda, hogy tévedtek, és a tél felénél járva már négy nagyobb
havazáson vagyunk túl, miközben rendszeresek a tartós -10 fokos fagyok is Connecticutben.
A hétvégi hóvihar pedig akkora volt, hogy még a magyarországi hírekbe is
bekerült. Nálunk az óceán közelsége miatt ugyan mindig enyhébb az időjárás,
mint a belsőbb területeken, de így is esett 25-30cm hó. A hóesés közepén ki is
mentem ellapátolni a kocsifeljáróról, hogy ne egyszerre kelljen majd a mély
havat elrendezni. Másnapra szinte nyoma sem volt az előző napi munkámnak, de a
friss 10-15cm havat természetesen már könnyebb volt eltakarítani. Mire
végeztem, a hókotró is járt és az egész utca járható lett, mi pedig élveztük a
szép hóborította város látványát.
A téli város kiváltképp jól néz
ki a magasból, de a legutóbbi havazás után már nem repültem az égi kamerámmal,
mert az ostoba kormányzat idéntől betiltotta a külföldi drónok és
drónalkatrészek importálását Amerikába. A meglévőekkel ugyan még egyelőre lehet
repülni, de ha megsérül, akkor bizonytalanná válik a javítása, új drón beszerzése
pedig különösen kérdéses, hiszen amerikai gyártmányú kameradrón nem létezik. Ez
persze rögtön megkérdőjelzi az egész döntés értelmét, de bárcsak ez lenne az
egyetlen ésszerűtlen lépés az országban. Na mindegy, a lényeg, hogy ezek után
igencsak meg kell gondolni, hogy hobbi célokra érdemes-e a magasba emelkedni a
drónommal. Az alábbi képek még a decemberi havazás után készültek.
New Haven távoli emeletes házai mögött már az Atlanti-óceán található