A Cascade-hegység az egyik legszebb hegylánc Észak-Amerikában, ami Kalifornia északi régiójától Oregonon és Washingtonon át egészen Kanada déli feléig húzódik (térkép). A leglátványosabb térsége talán Washington államban található, így mi is ezt a vidéket vettük célba a nagy nyugati road tripünkön. Oregon északi határa előtt letértünk a történelmi Oregon Trail útvonaláról és Washingtonban bevetettük magunkat a Cascade-hegység csodás rengetegébe.
Esteledett már, amikor megérkeztünk a Mount Rainier Nemzeti Parkba (térkép). Ez a park őrzi a Cascade-hegység legmagasabb csúcsát, a 4392 méter magas Mount Rainiert. Ez egy ma is aktív vulkán, ami bármikor kitörhet. Legfrisebb kitöréseiről az 1800-as években számoltak be, míg a vulkán legutóbbi robbanásszerű kitörése az 1500-as években lehetett. A nagyvárosi területekhez való közelsége miatt a világ egyik legveszélyesebb vulkánjának tartják. Régóta vártuk, hogy a saját szemünkkel is lássuk ezt a látványos hegykúpot, ezért a szállásunk elfoglalása után rögtön elautóztunk az egyik kilátóhoz. Sajnos azonban velünk együtt a felhők is megérkeztek a vidékre, így a hegyet csak részben sikerült megfigyelni. Ráadásul néhány perc után sűrű köd ereszkedett a tájra, tovább rontva a kilátásainkat.
A köd másnap is megmaradt, így pár méternél messzebbre nem igazán láttunk. Nem keseredtünk el nagyon, inkább próbáltuk élvezni a táj különös hangulatát. Sokat túráztunk a Mount Rainier lankáin és reménykedtünk, hogy felszáll annyira a köd, hogy sikerül megpillantani a hegyet is. Néha szerencsénk is volt és láttunk kisebb részleteket a havas hegycsúcsból. Közben pedig a hegyvidéki állatok megfigyelésére koncentráltunk. Láttunk is egy újabb érdekes csíkosmókust, a sárgafenyő csíkosmókust. Öszvérszarvasokat többfelé is megfigyeltünk, a legérdekesebb találkozónk azonban egy ezüstös mormotával történt. Nem meglepő módon az egyik legelhagyatottabb túraösvényen sikerült megpillantanunk ezt a méretes rágcsálót, amint egy kőre támaszkodva pihent. Nagyon nyugodt volt, így óvatosan elég közel tudtunk hozzá lopakodni.
A köd a nap folyamán nem igazán akart elvonulni, sőt néha olyan sűrűvé vált, hogy alig láttunk az orrunkig. Időnként azonban meg-megcsillant a remény és egy-egy részletét a hegy is megmutatta magából. A ködös időben azonban a nemzeti park igazi sztárjai az aranyfarkú ürgék voltak. Ezekkel a csíkosmókusokra hasonlító rágcsálókkal mindenfelé találkoztunk a hegyen. Ha az ember megáll a túraösvényen, akkor könnyen megfigyelheti ezeket a folyton éhes kis állatokat. Némi természetismerettel és türelemmel fotózni sem nehéz őket. A mókusfélékre jellemző módon állandóan élelem után kutatnak a talajon. Amikor pedig találnak valami ehetőt, akkor szeretnek egy magas kőre, vagy kidőlt fatörzsre felmászni, hogy ott az esetleges ragadozókat könnyebben észrevegyék miközben falatoznak. Ha az ember megfigyeli, melyek a kedvenc köveik, akkor azok közelében letelepedve csak meg kell várni, hogy a fényképezőgép elé jöjjenek.
Másnap reggel a szálloda étkezőjéből vettük észre, hogy végre kitisztult az ég, ezért úgy döntöttünk, hogy mielőtt elhagyjuk a nemzeti a parkot, még megállunk a Reflection Lake-nél (tükör-tónál). Innen végre akadálytalanul megcsodálhattuk ezt a gyönyörű hegyet a hatalmas gleccserekkel a tetején. A végére így elmondhattuk, hogy igazán emlékezetesre sikerült a Mount Rainier Nemzeti Parkba tett rövid látogatásunk is.
