Pénteken, június 11-én a kis Syracuse-i pihenő után, útnak indultunk Torontóba, hogy folytassuk egy hete megkezdett
körutazásunkat. Torontóba igyekezvén természetesen útba ejtettük a
Niagara-vízesést is. Még mindig lenyűgöző látványt nyújtottak a vízesések,
habár már harmadjára jártunk itt. Kamillának azonban ez volt az első alkalom,
így semmiképpen nem hagyhattuk ki.
A Niagaránál átmentünk Kanadába,
majd miután erről az oldalról is megszemléltük a vízeséseket, Torontó felé
vettük az irányt. Késő estére érkeztünk meg Kanada legnagyobb városába, így nem
maradt más, minthogy rápihenjünk a következő napra.
Szombaton már sajnos nyoma sem
volt a Niagaránál tapasztalt szikrázó napsütésnek, sőt, kifejezetten hideg és
esős időben volt részünk. Az első utunk a Casa Loma nevű kastélyba vezetett,
ami egy torontói üzletember, Henry Mill Pellatt birtoka volt. 1911-től kezdve
három éven át építette 300 munkás. Azonban kevesebb, mint tíz évig élvezhették
a pompás lakhelyet, mivel egy sikertelen pénzügyi manőver miatt a családnak el
kellett hagynia otthonát. Ezután a Distillary District („szeszfőzde)
következett, ami 1860-ban a világ legnagyobb szeszfőzdéje volt, a 20. század
végére azonban tönkrement. 2001-ben egy torontói cég megvette a területet és
átalakították sétáló és művészeti övezetté. Egyedi hangulatú boltocskák,
kávézók és éttermek találhatók itt, az épületek felső szintjei pedig
műteremként szolgálnak. Mindemellett, a szeszfőzde utcái rendszeresen szoktak a
múlt század elején játszódó kanadai filmek jeleneteinek is helyszínéül
szolgálni. A régimódi városrész megtekintése után a belvárost is szemügyre
vettük. Torontó tipikus észak-amerikai nagyváros hatalmas felhőkarcolókkal,
igaz, az Ontárió-tó közelsége miatt, ezek tetejét gyakran borítja köd. A város
nevezetességét, a CN Tower-t (Canada’s National Tower) is csak kívülről tudtuk
megnézni, a ködös idő miatt ugyanis felesleges lett volna felmenni. Nagyon
sajnáltuk, mert állítólag jó időben el lehet látni a toronyból egészen a
Niagaráig. A tornyot 1973 és 1976 között építették és egészen 2007-ig a világ
legmagasabb szabadon álló tornya volt a maga 553 méteres magasságával.
Vasárnap, június 13-án délelőtt még
találkoztunk a Torontóban élő és régen nem látott unokanővéremmel, Orsival és a
férjével, Tommal, majd indultunk vissza Amerikába.
Az Ontárió-tavat északról megkerülve,
egy másik határ-átkelőhelyen jöttünk vissza Amerikába. Az átkelés nagyon
izgalmas volt, mert félreállítottak minket (másokkal együtt) és miután
kiszálltunk az autóból egy röntgenautóval elhaladva a félreállított kocsisor
mellett, átvizsgálták a kocsikat. Szerencsére mindent rendben találtak és
folytathattuk utunkat hazafelé. Útközben még megálltunk az 1000 sziget nevű
területen, ami már májusban is nagy hatást gyakorolt ránk.
Késő délutánra szerencsésen
visszaértünk kis otthonunkba, ahol eltöltöttük az utolsó közös amerikai
esténket Kamillával. Hétfőn, június 14-én a várostól való búcsúzásképpen
fánkoztunk egyet a legnevezetesebb amerikai fánkozóban, a Dunkin Donuts-ban, mert
korábban erre nem jutott idő. A híres amerikai fánk kóstolása nélkül pedig nem hagyhattuk
a barátnőmnek, hogy elhagyja a kontinenst. Ezután elindultunk New Jersey felé.
Délután három órakor értünk a reptérre, majd miután mindent kiderítettünk és
rendben találtunk, határozatlan időre érzékeny búcsút vettünk Kamillától.
Fantasztikus volt ez a tíz napos
körutazás, melynek során számos amerikai államot és Kanadát is érintve, közel 3400 km-t tettünk meg.
