Június közepén a Juneteenth miatt hosszú hétvégénk volt. Amerikában ez
viszonylag ritka, ezért ki akartuk használni és elmentünk Maine-be az Acadia
Nemzeti Parkba (térkép). Maine elég messze van, de még így is öröm, hogy csupán
egy nap autózással elérhető a keleti part kevés nemzeti parkjainak egyike. A
park nagy része egy szigeten, a Mount Desert Islanden található. Mi is ezt a
régiót látogattuk meg. Szombaton késő délután érkeztünk meg. Kellemes, napos időjárás
fogadott, ezért felmentünk a South Bubble-hegyre, ahonnan szép kilátás nyílt a
parkra. A hegy csúcsán található a híres Bubble-szikla, ami a legutóbbi
jégkorszak óta egyensúlyoz a hegyormon. Ezután a Jordan-tóhoz mentünk
naplementét fotózni, ahonnan
jól látható a két Bubble-hegy, amelyek közül a jobb oldalon lévőre mentünk fel
korábban. Sajnos azonban teljesen befelhősödött, mire lement a nap, ezért meg kellett elégednünk a sötét, borús látvánnyal.
Másnapra az időjárás teljesen elromlott és a sűrű felhőkkel együtt az eső
is megérkezett. Az Acadia azonban még ilyen időben is tömegeket vonz, hiszen a
keleti parton élő rengeteg embernek szinte alig akad más lehetősége, ha nemzeti parkot szeretne látni. Ezért korán keltünk, hogy
reggel letudjuk a leglátványosabb helyszíneket. Az Acadia a vad, sziklás
tengerpartjairól híres és a parton egy út vezet körbe, ezért könnyű megnézni az
érdekes képződményeket. A nemzeti park legismertebb tengerpartja a Boulder
Beach, ami a nagy, kerek szikláiról híres. Itt fotózni már önmagában is kaland
volt, hiszen ezen kerek, nedves kövek nagyon csúszósak.
A tengerpartot elhagyva bevetettük magunkat a vadonba. Az esős időben
rajtunk kívül nem sokan túráztak az erdőkben, pedig ilyen felhős, párás időben
a sűrű aljnövényzettel borított ligetek különösen szépek. Amikor pedig már
annyira esett, hogy nekünk sem volt kedvünk elázni, beültünk a kocsiba és
bejártunk néhány előre kinézett földutat. Pár szarvason és
madáron kívül nem találkoztunk más vadállattal, de így is élveztük a sűrű rengeteg
és az erdei tavak látványát. A rossz idő ellenére is nagy élmény volt egy újabb
amerikai nemzeti parknak a meglátogatása és az Acadiát is azzal az érzéssel
hagytuk el, hogy remélhetőleg visszatérünk még ide.
Ha van zenész, akit nem kell bemutatni, akkor az Paul McCartney, de talán a
kötelező köröket mégis illik letudni. Sir Paul, vagy becenevén Macca (ejtsd:
makka) minden idők legsikeresebb zenekarának, a The Beatlesnek az alapító
tagja, amelynek felbomlása után a Wings nevű bandájával szárnyalt, majd a 80-as
évektől sikeres szólókarriert tudhat maga mögött. Kétségtelenül a zenetörténelem egyik
legjobb zeneszerzője és dalszövegírója. Díjait felsorolni is képtelenség, a
legfontosabbak közé tartozik a 18 Grammy-díj, egy Oscar-díj, valamint a lovagi kitüntetése. Érdekes módon én nem a
Beatles kapcsán ismerkedtem meg a zenéjével, hanem amikor gyerekként a szüleim egyik Wings
lemezére bukkantam. Azonnal beleszerettem a különleges zenébe
és azóta is Macca legjobb lemezének tartom a Wings At The Speed of Sound című
albumát. Később aztán jött a teljes zeneműve, ami immáron több, mint 60 évre
rúg, ami azért is érdekes, mert ez azt jelenti, hogy a pályája elején még a szüleink is csak gyerekek
voltak. Így
aztán nem csoda, hogy talán még sosem vártam ennyire koncertet, mint Paul McCartney új
(Got Back) turnéjának a Syracuse-i állomását, aminek az időzítése is tökéletesen alakult az Adirondack-hegységbe nagyjából egy éve megtervezett kiruccanásunkkal.
Izgatottan várjuk a koncertet nagyjából egy órával a kezdés előtt
A koncert a Syracuse Egyetem focicsapatának a fedett stadionjában került megrendezésre,
ahol természetesen teltház volt, a hírek szerint több, mint 35000 jegyet adtak
el. A közönség soraiban minden korosztály képviseltette magát az egészen
kisgyerekektől a dédszülők generációjáig. A közel háromórás koncerten 36 dalt játszott McCartney a
zenekarával, köztük mintegy 20 Beatles nótát. A show a Can't Buy Me Love-val
kezdődött, aminél jobb kezdést elképzelni is nehéz. Az első hang megszólalásakor
hatalmas tapssal és ovációval a hangulat rögtön az egekbe szökött és le sem
ereszkedett egy percre sem, három órányi tiszta örömzene következett. Az alábbi
videóban a koncert 12 perces összefoglalója látható.
Paul közel a 80-hoz is hozta azt a fiatalos lelkesedést, amivel a Beatles idején berobbant a zene világába. Ráadásul úgy tűnik, még mindig
képes ugyanannak a hatásnak a kiváltására is, elég volt csak levennie a zakóját és a
közönség soraiban lévő lányok és asszonyok ugyanabba a féktelen sikítozásba kezdtek,
amit a Beatles régi koncertfelvételein már megszoktunk, habár ezt még Paul is értetlenkedve
fogadta: "Mi van? Ez csak egy zakó. ☺" Macca talán minden idők
legnagyszerűbb dalszerzőjeként is megmaradt szerénynek, aki mindig hálás a
zenésztársainak (a jelenlegi zenekarával már közel 500 fellépésen van túl), a színpad-
és hangmestereknek és persze a közönségének is. Ahogyan a dalaiból is tudjuk,
Paul legnagyobb erőssége a történetmesélés és a dalok között is számos sztorit adott elő a
Beatles megalakulásáról és egyéb érdekes zenei mérföldkövekről. A látványra
sem lehetett panasz, két óriási kijelző segített, hogy a távol ülők se
maradjanak le semmiről. A kivetítőkön kisfilmek mentek régi felvételekkel és
új animációkkal, de nem maradt el a lézershow sem, sőt a James Bond betétdalként
ismertté vált Wings nóta, a Live And Let Die alatt a pirotechnikusok is
odatették magukat. Kétségtelenül ez a minden érzékünkre ható pár perc volt a
koncert egyik csúcspontja.
Számomra a legnagyobb örömet azonban a Let 'Em In eljátszása okozta, ami a korábban is
említett kedvenc Wings lemezemen jelent meg. További szenzációs
Wings nóták is bekerültek a repertoárba, mint a Letting Go, a Nineteen Hundred and
Eighty Five és a Band on the Run. Az újabb szerzeményeket pedig a Come On To
Me, a New, és a Fuh You képviselte. A változatos dalösszeállítás mellett Paul
sokoldalú hangszeres tudásából is ízelítőt kaptunk, hiszen játszott
basszusgitáron, akusztikus gitáron, mandolinon, ukulélén, zongorán és
szintetizátoron is, csakúgy, mint elektromos szólógitáron, amin a szintén
balkezes Hendrix tiszteletére még a Foxy Ladyt is eljátszotta. A Love Me
Do, majd az Ob-La-Di, Ob-La-Da alatt pedig a közönséget is jól megénekeltette. Természetesen
nem maradt el a Get Back című Beatles nóta sem, amiről a turné a nevét kapta.
Többnyire olyan Beatles dalok szóltak, amiket ő maga szerzett, kivétel a Something című
dal volt, amit külön megköszönt George Harrisonnak, amiért megírta. Ringo
sem maradt ki a megemlékezésből, akinek bolondozását a jelenlegi dobos egy vicces
tánccal idézte meg a Dance Tonight című dal során. A főműsor utolsó dala a John
Lennon fiának írt Hey Jude volt, ami Gabi kedvenc McCartney szerzeménye és amely
a zenevilágban mára legendássá vált óriási közös éneklést eredményezte a "na-na-na-na" refrén során. A
visszahívás után Paul ukrán zászlóval vonult be, míg a zenekar többi tagjai az
amerikai, a brit, és a pride hónap tiszteletére a szivárványos
zászlót hozták a színpadra. A zászlós performansz után jött a koncert második
csúcspontja, a John Lennonnal előadott duett, az I've Got a Feeling, amelynek
során a Beatles híres 1969-es tetőn előadott koncertjéből izolálták Lennon
hangját, amely ezáltal szólalhatott meg a 2022-es koncerten, igazán különlegessé téve
ezt az amúgy is felejthetetlen eseményt. Paul McCartney-t élőben látni és
hallani az egyik legnagyobb zenei élmény volt, ami még a hatalmas várakozásokat
is felülmúlta. Macca zenei sokoldalúsága, humora, embersége és a fiatalokat
megszégyenítő energiája kétségtelenül a legnagyobb zenészek közé emelik őt, mi
pedig nagyon hálásak vagyunk a sorsnak, hogy ez a show is
megadatott nekünk. A koncerten előadott dalok listája itt tekinthető meg,
ide kattintva pedig a megfelelő sorrendben akár meg is hallgathatóak.
A múlt hét második felét Upstate New Yorkban töltöttük. Az egyik célunk az
Adirondack-hegység (térkép) meglátogatása volt, ahol eredetileg kempingezni szerettünk
volna. A viharosnak ígérkező időjárás miatt azonban úgy döntöttünk, hogy inkább
hotelben szállunk meg. Szerencsére még tudtunk foglalni szabad szobát, így a
kempingfelszerelés nélkül indultunk el csütörtök délután. A Foresterrel
mentünk, aminek ez volt az első hosszabb útja. Pár óra autózás után érkeztünk meg az
Adirondackba, ami egy hatalmas erdős hegyvidék New York állam északi részében.
Az Adirondack vidéke nagyobb, mint a Yellowstone Nemzeti Park, de ez számos
kisebb állami parkból és a közéjük ékelődő magánterületekből áll, sőt még
települések is akadnak errefelé. A hegyvidékre való megérkezésünk után még
nagyjából két órát autóztunk a szállásunkig, ami Saranac Lake-ben volt.
Pénteken reggel átmentünk Lake Placidba (térkép), ami az egyik leghíresebb olimpiai
helyszín. Két téli olimpiát is tartottak itt, egyet 1932-ben, majd a másikat
1980-ban. Mindkét olimpián született magyar érem is, mégpedig jégtáncban.
1932-ben a Szollás-Rotter páros bronzérmet, 1980-ban pedig a Sallay-Regőczy
páros ezüstérmet szerzett két olyan teljesítménnyel (kötelező, és szabad gyakorlat), amivel mindenki szerint
aranyat érdemeltek volna. Az 1980-as olimpia legmaradandóbb eseménye azonban a
jégkorong torna egyik döntő mérkőzése volt, ahol a rendkívül fiatal, amatőr játékosokból álló amerikai
csapat legyőzte a verhetetlennek hitt, profi játékosokkal kiálló szovjet válogatottat. A Csoda a Jégen néven elhíresült játszmát 2004-ben Hollywood is megfilmesítette
Kurt Russellel a főszerepben (trailer), aki az edzőt, Herb Brooksot alakította. Az USA később a finneket is legyőzve aranyéremmel zárta a tornát. Az
olimpiai jégcsarnok ma Brooks nevét viseli. Sajnos a látogatásunk idején
felújítás miatt nem tudtuk megnézni ezt a csarnokot, csak az 1932-est, de a
Wikimedia Commons jóvoltából azért be tudjuk mutatni a '80-as helyszínt is. Az olimpiai
központban egy múzeum is található, ahol számos érdekes sporteszközt és egyéb
relikviát lehet megtekinteni.
Ezt követően a síugró központ felé vettük az irányt, ahol megnéztük a sísáncokat. A felső régióba egy felvonóval lehet feljutni, majd a sánc tetejére
lift visz fel. A síugrás már tévében is az egyik leglenyűgözőbb téli sportág,
de élőben látni egy sísáncot további tiszteletet vált ki a síugrók felé. A
sísánc tetejéről láttuk a bobpályát is, aminek a megtekintését
időhiány miatt kihagytuk.
Kilátás a sánc tetejéről a bobpályára
A síugró helyszín után a Whiteface-hegyhez mentünk, ahol a lesikló
versenyeket tartották. A hegy lábától egy kacskaringós autóúton mentünk fel a
hegyre, majd a csúcson lévő kilátót egy izgalmas túraútvonalon felmászva értük
el. A csaknem 1500 méter magas csúcsról gyönyörű 360 fokos kilátás nyílt az Adirondack hegyeire.
A Whiteface-hegy csúcsán. A tó partján (balra) látható Lake Placid városa.
A hegycsúcsot magunk mögött hagyva még két túraútvonal teljesítése volt a
napi tervben. Az egyik egy vízeséses helyszínre vitt, ahol látványos
állványzatról lehetett a folyó fölé menni, majd pedig egy hódok által
létrehozott tavat jártunk körbe. Szombaton délelőtt pedig a Mount Arab és a tetején lévő tűztorony megmászása
volt napirenden, mielőtt elhagytuk az Adirondack vidékét.
A Mount Arab tűztornyából jól látható az 56 kilométerre lévő Whiteface-hegy csúcsa
A road tripünk természetjáró szakaszát követően, szombaton délután Syracuse-ba vitt az utunk,
ahol este Paul McCartney várt minket. Eddigi életünk egyik legnagyszerűbb
koncertjéről majd külön beszámoló is készül. Vasárnap délelőtt még körbejártuk
az egykori lakóhelyünk közelében lévő kedvenc tavunkat, a gyönyörű, tiszta vízű Green Lake-et (Zöld-tó), majd hazafelé vettük az
irányt. Az igencsak mozgalmasra sikerült négy napra biztosan sokáig fogunk még emlékezni.