Az
augusztusi hurrikán és az amerikai történelem legsúlyosabb árvíze szó szerint
romba döntötte Houstont. A város jelenleg úgy néz ki, mint egy háborús övezet.
A mi lakóhelyünk is lényegében szemétlerakóvá és építkezési területté
változott, habár egyelőre még inkább csak a bontási munkálatok kezdődtek meg.
Emiatt állandó a zaj, a bűz elviselhetetlen, izgulhatunk a fertőzések miatt és sajnos
nem lehet elköltözni sem, mert jelenleg nincs hová. A káosz pedig még hónapokig
el fog tartani és, mintha mindez nem lenne elég, az egyik árvízkárosult
földszinti lakás pár napja kigyulladt. Kora hajnalban ébredtünk a tűzjelző
hangjára, amiről először azt hittük, hogy csak a jelző hibásodott meg, de aztán
hamar megéreztük a füstszagot is. Kinéztünk és a folyosón már óriási füst
gomolygott. A legfontosabb irataink és értékeink mindig be vannak készítve két
hátizsákba, amiket villámgyorsan felkaptunk és kiszaladtunk a házból. Amint kiérve lepakoltuk őket, Gábor visszarohant, mert a harmadikon van
egy idős, kerekesszékes néni és segített őt lehozni. Szerencsére senki sem
sérült meg, de a házba órákig nem lehetett visszamenni a füst miatt, sőt még
két nappal az eset után is érezni a füstöt az épületben. Mint kiderült, valami
idióta az eleve sérült lakásban bedugva hagyott egy hűtőt, aminek nem csukta be
az ajtaját és így, mivel a hűtő kompresszora folyamatosan ment, végül
túlmelegedett és ez okozta a tüzet. Kész csoda, hogy egy ilyen faépületben a
többi lakásra nem terjedtek át a lángok. Persze ebben komoly szerepe volt a
gyorsan kiérkező tűzoltóságnak is. Miután a tűzoltók eloltották a tüzet, minden
lakást végigjártak, hogy ellenőrizzék nincsenek-e ott még emberek. Mivel a
legtöbben, így mi is, megszokásból bezártuk a lakásunkat, ezért kénytelenek
voltak berúgni az ajtókat. Szerencsére, mondhatjuk, hogy ez lett a legnagyobb
kárunk, de azért most már elég volt a katasztrófákból.
