A
Monument Valley klasszikus vadnyugati hangulatát magunk mögött hagyva kelet felé fordultunk. Sőt egy kicsit észak felé is,
hiszen úgy döntöttünk, hogy Colorado legdélebben fekvő nemzeti parkját, a Mesa Verde Nemzeti Parkot is megnézzük.
A Navajók vörös sziklás, sivatagos tájai után merőben más látkép fogadott
minket Coloradoban, ahol bármerre nézve a Sziklás-hegység havas hegycsúcsai
uralták a látványt.
2553 méter magasan
Az
eredeti tervünkben a Mesa Verde Nemzeti Park nem szerepelt, így nem sokat
tudtunk róla. Annyit azért igen, hogy ez a hely elsősorban a gazdag kultúrális
értékei miatt lett védett és a fő látnivalót az ősi indián falvak maradványai
jelentik. A park bejáratánál aztán szokás szerint kaptunk egy térképet és
részletes leírást a park értékeiről. Megtudtuk, hogy az ősi pueblo indiánok
éltek ezen a fennsíkon i.sz. nagyjából 600 és 1300 között. A 2600 méter magasan
fekvő, boróka és fenyőerdővel benőtt sziklás fennsíkot mély kanyonok szabdalják.
A táj kiváló védelmet nyújtott mind az időjárás viszontagságai, mind pedig más
törzsek elől, ezért már évezredekkel ezelőtt is éltek itt amerikai őslakosok. A
pueblók a 600-as években jelentek meg errefelé és hamar benépesítették a
területet. Eleinte a fennsíkon éltek, majd fokozatosan húzódtak a kanyonok
irányába. 1100 környékén pedig átköltöztek a kanyonokban található barlangokba
és más nagyobb üregekbe, ahol komplett falvakat építettek fel. Egyes helyeken
valóságos palotákat hoztak létre sok szobával, emeletekkel, tornyokkal.
Építészetük csúcsát a 150 szobás Sziklapalota (Cliff Palace) jelentette. A falvak aztán 1300 környékén hirtelen
teljesen elnéptelenedtek, melynek legvalószínűbb oka egy negyed századon át
tartó aszályos időszak volt, ami élhetetlenné tette a vidéket. Azóta pedig lényegében
nem éltek emberek ezekben a kanyonokban, viszont a "lebegő" sziklafalvaik
megmaradtak az utókor számára. Néhány ilyen építmény megtekintése után azonban továbbindultunk
az eredeti célunk felé, amelyről az első posztunkban már beszámoltunk. Ez volt
az utolsó nemzeti park, amit ezen a road tripen meglátogattunk. Még órákon át
autóztunk Coloradóban és habár nagyon élveztük a klasszikus vadnyugati tájakat
is, de itt a hófödte csúcsok alatt, a fenyőerdőkkel borított hegyvidéken
élveztük a legjobban az autózást. Életünk eddigi legnagyszerűbb road tripjén
vagyunk túl. Nem csak távolságban, de a sokszínűségében és látnivalóiban is
felülmúlt mindent, ahol eddig jártunk.
A
Grand Canyon lenyűgöző látványával telve, keletnek indultunk és folytattuk a
vadnyugati road tripünket, majd hamarosan meg is érkeztünk a Navajo (etsd:
navahó) indiánok földjére. Ez a legnagyobb indiánok lakta vidék az Egyesült
Államokban. A rezervátum három államon terül el, nagy része Arizonában, kisebb
része pedig Utah-ban és New Mexicoban található. A fő látványossága az Arizona
és Utah határán található Monument
Valley, azaz az Emlékmű-völgy. Végre
megérkeztünk a vadnyugatra.
Ez a
völgy egy Navajo Törzsi Park, ami a
nemzeti park megfelelője az indiánok földjén. Itt ők a felelősek a természetvédelemért és persze az idegenforgalom kezelése is az ő hatáskörükbe
tartozik. Látogatóból pedig akad bőven, így a turizmus jelenti a navajók egyik
legfontosabb gazdasági ágazatát. Bár önmagában is gyönyörű ez a vidék, a
völgyet az olyan westernfilmek tették igazán híressé, mint például Sergio Leone
Volt egyszer egy Vadnyugat című alkotása.
Mi
most ugyanazon a köves földúton autókáztunk, ahol Claudia Cardinale is hajtott a
lovaskocsijával a fenti jelenetben. Ez egy 27 km hosszú út, ahonnan közelebbről is
megtekinthettük a látványos tanúhegyeket és sziklatűket. Ezen táblahegyek
teteje mintegy tanúként őrzi a Colorado-fennsík egykori magasságát. A fennsík
nagy része mára lekopott, a völgy alja a szél, a víz és a jégkorszakok jegének
eróziós hatására alakult ki, míg a keményebb anyagú agyag, homokkő és az
aljukon iszapkőből álló sziklák megmaradtak és látványos, 2-300 méter magas formákat alkotva
gyönyörködtetik az ide látogatókat. A legnevesebb sziklák a Mittenek, azaz az egyujjas kesztyűk,
melyek a park legjellegzetesebb sziklaképződményei és a Merrick-tanúheggyel
alkotott hármasuk adja a völgy híres panorámáját. Miután körbeautóztunk ezen a
27 kilométeres földúton, visszamentünk a látogatóközponthoz, hogy a híres
Monument Valley-i naplementét a legszebb szögből élvezhessük. Ilyenkor a lemenő
nap vörös fénye még vörösebbre festi a sziklákat, amelyek ekkortájt és még alkonyat
után is szinte elképzelhetetlen színekben pompáznak, tökéletes fotóstémát adva
az erre fogékony tömegnek. Naplemente után még röviden számot vetettünk, bár
lassan már követni sem tudjuk, hogy mennyi mindent láttunk, mióta úton vagyunk.
Az amerikai vadnyugat rendkívül sokszínű és gyönyörű vidék, amelynek kétségtelenül
a Monument Valley az egyik legszebb pontja.
A
legutóbbi road tripünk egyik fő célja a Grand Canyon Nemzeti Park meglátogatása
volt észak Arizonában. Miután elhagytuk az óriáskaktuszok földjét, északnak vettük az irányt és
késő délutánra értünk a Nagy-szurdokhoz (Grand Canyon). A sátor felállítása
után azonnal elindultunk a legközelebbi kilátóhoz, hogy végre láthassuk és fényképeken is megörökíthessük a világ
egyik természeti csodájának tartott kanyont. A látványban nem is csalódtunk,
szavakkal nem könnyű leírni. Theodore Roosevelt elnök 1903-ban járt itt és a
következőket mondta: "A Grand Canyon csodálattal tölt el. Összehasonlíthatatlan,
leírhatatlan, abszolút párját ritkító az egész világon... annyit tehetünk, hogy
megőrizzük a gyermekeink, az unokáink és minden utánunk jövő számára ezt a
nagyszerű látványt, amit minden amerikainak látnia kell."
A másnapot korán kezdtük, hiszen látni akartuk ahogyan a szurdok
felett felkel a nap. Nagyon jól tettük, hiszen csodás napkeltében
gyönyörködhettünk. Ezután visszamentünk a kempingbe, összepakoltunk és a
délelőtt folyamán végigjártuk a szurdok déli peremét (South Rim). A Grand Canyont a Colorado folyó több millió év alatt vájta a
Colorado-fennsík kőzeteibe. A szurdok 446 km hosszú és a fennsíkról nézve
átlagosan másfél kilométeres mélységű. A szokásos szélessége 14 km, bár a
legszélesebb pontján eléri a 29 kilométert is. A kanyon alján 2 milliárd éves, míg
a felső részén "csupán" 230 millió éves kőzetek találhatóak és
messziről jól megfigyelhetőek a különböző földtani rétegek, amelyek eltérő
színekben pompáznak. A terület védetté nyilvánítását Teddy Roosevelt elnök kezdeményezte, majd
1919-ben vált nemzeti parkká, tehát éppen idén ünnepli a 100. évfordulóját.
A Grand Canyon a világ egyik leglátogatottabb látványossága, évente közel 6
millió turista fordul itt meg. Emiatt is jó volt, hogy korán keltünk, így
ugyanis elkerültük a nagy tömeget. Éppen a számunkra utolsó kilátónál jártunk a
park keleti bejáratánál, amikor az utakat és az ösvényeket kezdték ellepni a
zajos kirándulók, így bármennyire is lenyűgöző volt ez a szurdok, mi örömmel
indultunk tovább a Navajo indiánok födjére.
A
Carlsbad Caverns Nemzeti Park barlangjai után folytattuk a road tripünket a
vadnyugat irányába. A következő célunk a Saguaro Nemzeti Park óriáskaktuszainak
a megtekintése volt Arizonában. Ezek a kaktuszok a vadnyugat jól ismert
jelképei és kizárólag a Sonora-sivatagban élnek. A Saguaro Nemzeti Park két részből áll, egy keleti és egy nyugati
területből, amiket Tucson nyüzsgő városa választ el egymástól. Hétfő este a
keleti régiót néztük meg és a lemenő nap fényében fotóztuk a kaktuszokat, ami rögtön
meg is adta a klasszikus vadnyugati hangulatot.
Másnap
délelőtt aztán megnéztük a nyugati területet is. Itt egy kavicsos földúton
lehetett bejárni a park egy részét és gyönyörködni ezekben az óriási
növényekben. Rajtunk kívül alig akadt néhány turista a parkban, hiszen a
szezonnak a nagy meleg miatt ilyentájt már vége, június közepétől pedig érkezik a
területre a monszun. Nekünk szerencsénk volt, hiszen még pár hét volt a menetrendszerű esőzésig és kora reggel még nem volt kánikula sem, így gyakorlatilag senkitől és semmitől nem zavartatva
csodálhattuk az óriás saguaro kaktuszokat és azon elmélkedtünk, hogy milyen lehetett
itt a múltban, az igazi vadnyugati időkben élni. A kaktuszok különleges látványát csak
fokozta, hogy éppen virágoztak. A virágok beporzását a méheken kívül a kolibrik és a nektárevő denevérek is segítik. A saguaro kaktuszok kizárólag magról szaporodnak és nagyon lassan nőnek, 10 évesen még csak 5-6 cm magasak. 35-40 évesen kezdenek virágozni, az első oldalhajtásaik általában 70-80 éves korukban jelennek meg és nagyjából 150-200 évig élnek. Az óriási törzsükben különféle madarak élnek, amelyek a harkályok vájta odvakban fészkelnek. A kaktuszok tövében és az aljnövényzetben szintén gazdag állatvilág él, nyulakat, pockokat, sőt még egy
prérifarkast is láttunk. A legérdekesebb azonban kétségtelenül a Harris
földimókus volt. Ez a faj kiválóan alkalmazkodott a száraz, meleg vidékhez és
szinte mindent megeszik, ami az útjába kerül. A
nap előrehaladtával aztán a fokozódó meleg és az előttünk álló hosszú út is
indulásra késztetett minket, így felkerekedtünk és célba vettük a világ egyik csodájának tartott Grand Canyont.
A
május végi vadnyugati road tripünk első állomása a Carlsbad Caverns Nemzeti Park volt New Mexicoban. Ez még nem igazán
tartozik a vadnyugathoz, de ha már útba esett, akkor mindenképpen érdemes volt
itt megállni. A park a Guadalupe-hegységben található és leginkább a barlangjairól
híres. Vasárnap estére értünk ide éppen naplemente előtt. Ekkortájt indulnak
éjszakai vadászútjukra a brazil szelindekdenevérek. A fő barlangban
többszázezer denevér él, akik az éjszaka folyamán több tonna rovart
fogyasztanak el. A denevérek kirepülése az egyik legnagyobb látványossága a
parknak, minden este emberek százai jönnek, hogy megfigyeljék ezt az érdekes
eseményt. A parkőrök a kirepülés előtt előadást tartanak, majd amikor
megjelennek a denevérek, akkor mindenki síri csendben figyeli az apró emlősök hangtalan
repülését. Legalább fél óráig tart, mire az utolsó denevér is elhagyja a
barlangot és csak reggel térnek vissza a nappali alvóhelyükre. A kirepülés
során tilos volt mindenféle elektronikus eszköznek a használata, ezért fotózni
sem lehetett. Az alábbi képet egy denevérbiológus, Nick Hristov készítette évekkel ezelőtt.
Természetesen
nagy élmény volt a denevérek megfigyelése, de a fő célünk a park legnagyobb
barlangjának a bejárása volt. Erre másnap délelőtt kerítettünk sort. Az
egyszerűen csak Nagy Teremnek (Big Room)
hívott barlanghoz két úton lehet lejutni. A természetes bejáraton, amit a
denevérek is használnak és lifttel. Mivel a természetes úton másfél órán át
tartana a lejutás, mi a liftet választottuk. Itt pár perc alatt leértünk a 200
méteres mélységben található barlangba, ahol aztán mosdókat, sőt még egy
éttermet is használhatnak a barlang modern "felfedezői". A
Guadalupe-hegység az Aggteleki-karszthoz hasonlóan mészkőhegység, így itt is
cseppkőképződményeket találhatunk a barlangokban. A Nagy Terem az egyik
legnagyobb cseppkőbarlang az egész világon és a méretén túl a látványa is
lenyűgöző. Számos érdekes cseppkövet láttunk és fotóztunk, így elmondhatjuk,
hogy jól indult a road trip.
Május
végén egy hetet a vadnyugaton töltöttünk. Ez volt az eddigi leghosszabb,
legsokoldalúbb és kétségtelenül a leglátványosabb road tripünk. Kevesebb, mint
egy hét alatt szerveztük meg, mivel eredetileg Coloradoba készültünk, de ott
egy tavaszi hidegfront óriási hóvihart hozott egy héttel az indulásunk előtt,
ezért gyorsan átszerveztük az utunkat a vadnyugatra. Végül Coloradot mégis
érintettük, pedig nem is volt betervezve a road tripbe. Ez az egyik előnye, ha
az ember autóval utazik és kötetlen a programja. Az indulás előtti szombaton
öszepakoltunk, szokásunkhoz híven sajtos pogácsát sütöttünk, majd vasárnap reggel nekiindultunk a
hosszú útnak.
