Egy kis szünetet tartva az
ausztrál utazásunk bemutatásában, november negyedik csütörtöke ezúttal is a
kedvenc amerikai ünnepünkról, a Hálaadásról szól. Az ünnepet a hagyományainknak
megfelelően most is kettesben töltjük. Habár idén nem minden alakult a terveink
szerint, de azért bőven van miért hálásnak lennünk ebben az évben is.
Miután egy lélegzetelállító napot
töltöttünk a Nagy Korallzátonynál, átrepültünk Darwinba (térkép), hogy onnan
folytassuk az autós utazásunkat. Így már a harmadik ausztrál államba érkeztünk,
hiszen Darwin az Északi Terület fővárosa. Itt béreltünk egy terepjáró
kempingjárgányt és dél felé haladva közel két hétig az ausztrál sivatagban
kempingeztünk. A lakóautó egy kétszemélyes Nissan alapjaira épült, ami
kapcsolható négykerékhajtással, felezőfokozattal és hátsó differenciálzárral is
rendelkezett, így teljes magabiztossággal indultunk el vele az ausztrál
vadonba. A lakórész pedig szintén tökéletesen megfelelt a mi igényeinknek. Az
ágy kellően nagy volt, kifejezetten kényelmes matraccal, a beltérben is le
lehetett ülni, sőt még asztal is volt, ami igazán kényelmessé tette az
életünket. Kaptunk a kocsihoz egy kempingasztalt és két széket is, hogy a
szabadban is komfortosan tölthessük az időt, elvégre azért választottuk ezt a
módját az utazásnak, hogy minél többet legyünk a természetben. Ennek
megfelelően a lakóautóban teljes külső konyhai részleg is volt egy tisztességes
méretű hűtővel, így mindig volt friss ételünk, sőt még jégkrémünk is, hogy
elviselhetőbb legyen az extrém trópusi hőmérséklet.
Az első állomásunk Ausztrália
egyik legnagyobb nemzeti parkja volt: a Kakadu Nemzeti Park (térkép). A
Kakadu az északi erdős és a déli félsivatagi területek között fekszik, változatos,
főként szavannás tájkép jellemzi. Számos madárfaj otthona ez a park, aminek
köszönhetően folyamatos, de kellemes itt a hangzavar. Egyik reggel találkoztunk
egy tojó pirosfarkú gyászkakaduval, ami Ausztrália bennszülött papagájfaja. A
Kakaduban már több, mint 50,000 éve élnek emberek is. Az őslakosok (ún.
aboriginal emberek) sziklafestményei pedig betekintést nyújtanak a terület múltjába.
Sziklafestmények a park több részén is fennmaradtak, de a több, mint 40 fokos
hőség miatt mi csak az egyik helyszínt kerestük fel. A sziklafestmények az
őslakosok életét és az itt élő vadállatokat mutatják be. Találhatók itt teknősöket,
valamint különféle halakat ábrázoló rajzok,és talán a legérdekesebb
a tasmán tigrist, vagy ismertebb nevén az erszényes farkast ábrázoló festmény,
ami bizonyítja, hogy ez a ragadozó egykoron egész Ausztrália területén élt,
mielőtt kihalt először a kontinensről, majd a végső menedékéről, Tasmániáról
is. A faj utolsó példánya egy állatkertben élt és 1936-ban pusztult el, amivel a tasmán tigris végleg eltűnt a Földről.
Ez a sziklafestmény legalább 4000 éves, így akkor még bizonyosan élt itt az erszényes farkas
Ebben az 1935-ös, utólag színezett videóban pedig a faj utolsó példánya látható az állatkerti ketrecében
A Kakadu híres látványosságai a
park déli részén található hatalmas termeszvárak. A termeszek apró szociális
rovarok, amelyek lenyűgöző fészkeket építenek. Az Északi Terület legismertebb
faja a katedrális termesz. Ez a faj óriási, akár 6 méter magas katedrálisszerű
várakat épít. Habár mindenfelé látni ezeket az érdekes építményeket, a
legnagyobb termeszvárak csak földúton közelíthetőek meg, így máris hasznát
vettük a terepes járgánynak. A park leghíresebb lakói azonban minden bizonnyal
a bordás krokodilok. Mindenfelé táblák figyelmeztetnek a hüllők jelentette veszélyre.
A bordás krokodil a legnagyobb ma is élő hüllő, ami a 6 méteres hosszúságával
az egész régió csúcsragadozója. A Cahills Crossing nevű helyen figyeltük meg
őket, ami az egyik legjobb és legbiztonságosabb hely, ahol a krokodilokkal
lehet találkozni a nemzeti parkban. Szerencsére itt a fotózásukra is volt lehetőség.
A Kakadut elhagyva az Uluru,
korábbi nevén Ayers Rock felé vettük az irányt az ún. ausztrál outbackben, ami
4 napunkba telt. Ha valamire, hát erre igaz, hogy isten háta mögötti vidék. A
hosszú országút mentén számos pihenőhely akadt egy kis lazításra és étkezésre.
Az éjszakákat pedig úgynevezett
karavánparkokban töltöttük, ahol rendelkezésre állt WC és zuhanyzásra is volt
lehetőség. A vacsora után mindig egy kis jégkrémmel ünnepeltük a kellemesen
töltött napot. Az outback ugyanis nem annyira üres, mint sokan gondolnák.
Mindig akadt valami érdekes látnivaló, így az út sosem volt unalmas. Az egyik
legkülönösebb tájkép a Devils Marbles Természetvédelmi Területen (térkép) fogadott
bennünket. A terület neve (Az Ördög Üveggolyói) John Rosstól származik, aki
1870-ben járt itt egy expedíció tagjaként és azt mondta: “Ez az ördög vidéke,
aki még az üveggolyóit is szétszórta itt”. Az őslakosok Karlu Karlunak hívják
ezt a helyet, ami egyszerűen csak ‘kerek sziklákat’ jelent. Az itt található
nagy gránitgolyókat az erózió hozta létre, és akadt néhány szikla, amely az
idők folyamán természetes úton teljesen kettéhasadt.
Az út során egy másik igencsak
érdekes hely, amire rábukkantunk, egy elhagyatott benzinkút volt. Ezt a helyet
egykoron Ausztrália UFO fővárosaként ismerték. A korábbi tulajdonos Lew Farkas,
aki a neve alapján nyilván magyar származású lehetett, azt állította, hogy itt
rendszeresek az UFO észlelések, amit próbált üzletileg is kihasználni. A
helyszínt végül egy 2022-es árvíz tette üzemelésre alkalmatlanná, azóta
elhagyatottan enyészik a pusztában. A működő benzinkutak többségét a sivatagban
roadhouse-nak hívják, ami annyit tesz, hogy itt általában akad szállás és
étterem is, így igazi oázisokként vonzzák a sivatagi utazókat. A vendéglőket igyekeztünk mi is kihasználni, amikor nem a saját elemózsiánkat
fogyasztottuk. Tovább haladva dél felé, egyszercsak átléptük a Baktérítőt, ami
azt jelentette, hogy közeledünk az Uluruhoz. Már csak egy napnyi autózás volt
hátra. Az éjszakát Alice Springsben töltöttük (térkép), ami a legnagyobb város az
ausztrál sivatagban. A legtöbb ember repülőgéppel érkezik ide, ha látni akarja
az Ulurut, de nincs kedve napokig autózni a sivatagban. Mi itt feltöltöttük a
víz és ételtartalékainkat és az Uluru felé vettük az irányt. A nagy vörös
sziklát pedig majd a következő posztban mutatjuk be…
Az Alice Springs-i karavánparkban saját fürdőszobánk volt, ami nagy luxus a sivatagban
A Nagy Korallzátony egyike
a világ hét természeti csodájának, ezért mi sem akartuk kihagyni, ha már
Ausztráliában jártunk. Ez a bolygó legnagyobb korallzátonya, ami 1400 kilométer
hosszan húzódik Ausztrália észak-keleti partjai mentén (térkép). A Föld egyik
legnagyobb diverzitású élőhelye található itt, amit sajnos folyamatosan
fenyeget a klímaváltozás és az egyéb káros emberi tevékenységek. A Nagy
Korallzátony világszerte híres a kristálytiszta vízéről és a gyönyörű színes
koralljairól. A korallok bár növényszerű élőlényeknek tűnnek, valójában apró
állatok, úgynevezett virágállatok, amelyek nagy kolóniákat alkotnak a tenger
fenekén. A fajok többsége talajhoz rögzült és mészkövet választ ki, amik a
korallzátonyok alapját alkotják. A változatos korallerdők környékén pedig halak
és egyéb tengeri élőlények milliói találnak otthonra. Olyan csoda ez, amit
mindenképpen látni akartunk, ezért egy teljes napot terveztünk erre a kivételesnek ígérkező
programra. A legjobb zátonynéző hajótúrák Cairns (térkép) városából indulnak, amit
ezért a Nagy Korallzátony kapujaként tartanak számon.
A kazuárfotózást követően kora délután
érkeztünk ebbe a hangulatos trópusi kisvárosba, így még volt időnk elsétálni a
kikötőbe, hogy felvegyük a vízalatti fényképezőgépet, amit a másnapi hajótúrára
béreltünk. Ugyanis nem jöhettünk el úgy a Korallzátonyhoz, hogy ne örökítsük
meg ezt a vízalatti csodát. Másnap kora reggel ismét a mólónál voltunk és
izgatottan vártuk a nagy kalandot. Egy viszonylag nagy méretű katamaránnal hajóztunk,
amivel szerencsére kellemes utunk volt. Nagyjából egy órával az indulás után kikötöttünk
a Green Islanden (térkép), ami az egyik legszebb trópusi sziget a
Korall-tengeren. A neve magyarul Zöld-sziget. Itt megnéztük a sziget őserdeit és a parton is sétálgattunk
mielőtt belementem egy kicsit a vízbe, hogy kipróbáljam a vízalatti
fényképezőgépet. Itt még nem találtam korallokat, de azért pár fotót sikerült készítenem a sekély homokos öbölben,
majd hamarosan indultunk tovább a fő attrakcióhoz.
Picasso-hal úszkál a lagúnában
Újabb egyórányi hajózás
következett, mire megérkeztünk a végső állomásunkra. Ez egy olyan platform
volt, ami a zátony aljához volt rögzítve. Itt szolgálták fel az ebédet, itt
kaptuk meg a búvárszemüvegeket és a speciális ruhákat, amelyek nemcsak a napsugárzástól
védtek minket, de az esetleges medúzacsípésektől is. Azok számára pedig, akik
nem tudnak úszni, található itt egy vízalatti megfigyelőhelyiség, de akár
üvegaljú hajókból is megleshető a zátony élővilága. Mi azonban szabadon akartuk
felfedezni ezt a különleges vízalatti világot, ezért mi a sznorkelezést
választottuk. Ennek két verzója van, az egyik, amit Gabi alkalmazott, hogy a
víz felszínén úszva, fejét a vízben tartva és egy búvárpipán lélegezve szemléli
a halakat és egyéb élőlényeket. Jómagam pedig pipa nélkül egyfajta szabadtüdős
merülést végeztem, elsősorban azért, mert így lehetett látványosabb fotókat készíteni.
A cél az volt ugyanis, hogy mélyebből fotózzak felfelé, hogy a tenger csodás
kéksége is a fényképekre kerüljön. Kétszer is sznorkeleztünk, közben egy kis
pihenőt tartva és ezalatt számos érdekességet sikerült megfigyelni a zátony
élővilágából. Mesés színű korallerdőket láttunk, változatos halakat és a Nagy
Korallzátony egyéb különleges élőlényeit is meglestük. Ez a hajóút az egész
ausztrál túra egyik fénypontja volt, amit remélhetőleg a képeken is sikerült
visszaadni. Még több vízalatti kép a fotós blogomban látható.
