Őszi tájfotós videó

Az ősz általában a legszebb időszak New Englandben. Az idei év azonban a különösen száraz nyár és a meleg ősz miatt merőben eltért a szokásostól. A fák leveleinek a színe visszafogottabb volt és a lombhullás is hamarabb kezdődött a megszokottól. Ennek ellenére szerettem volna lefotózni, amit az idei ősz nyújtott, és végül még videón is megörökítettem az őszi természetfotós kalandjaimat. A nyári vermonti videómhoz hasonló kisfilmben ezúttal nincs kempingezés, hiszen most inkább a közeli erdőkben fotóztam, viszont a tarka táj fényképezéséhez régi filmes fotótechnika mellett döntöttem. A színes diafilm ugyanis egyedi módon képes az őszi táj rögzítésére. A csendes videó csupán a természet hangjait, az erdei túrázás lépteinek zörejét, az analóg technika hamisítatlan zaját és persze némi megnyugtató zenét tartalmaz.

Az új videókamerával sikerült ugyan az első nap néhány felvételét túlexponálnom, de a második alkalomra már javítottam a beállításokon, így a videó nagy része többé-kevésbé úgy néz ki, ahogyan kell. A fotókkal viszont maximálisan elégedett vagyok. A régi Canon EOS-1 fényképezőgép hibátlanul működött, és a Kodak színes diafilmje is hozta az elvárhatót. Ahogyan Ausztráliában az Uluru vöröslő szikláit, úgy az őszi színeket is remekül rögzítette ez a film. A videóba tizenkét kép került be, amelyekből az alábbi négy a személyes kedvencem.

Választások 2025

November elején ismét választások voltak Amerikában. Itt a legtöbb államban minden évben van lehetősége az állampolgároknak hivatalosan is beleszólni a demokratikus folyamatokba. Ezáltal több helyen választottak tegnap kormányzót, egyes államokban népszavazási ügyek kerültek a szavazólapra, a legtöbb helyen viszont önkormányzati választásokat tartottak. Nálunk is így tettek. Itt eddig két évre választották a polgármestert, ezért szavaztunk idén ismét. Mostantól azonban már négy éves ciklust tölt majd be a megválasztott polgármester. Ezen kívül szavaztunk közjegyzőre, önkormányzati képviselőkre, sőt az oktatási bizottság tagjaira is, így közvetve még az iskolai tantervre is hatásunk lesz. Ez persze rendkívül demokratikus dolog, de nyilvánvaló hátulütője is van annak, amikor a nem megfelelően képzett tömegek határozzák meg az oktatás irányát. Számos negatív példa akad erre országszerte a nyilvánvaló történelemhamisításoktól kezdve a tudományos tények oktatásának megkérdőjelzésén át a különféle vallási tanok iskolákba vonásáig. Persze a hibái ellenére még mindig nincs jobb megoldás a demokráciánál. Ezért is lényeges ennek a fontos folyamatnak a megőrzése és az aktív részvétel, amit mi tegnap ismét megtettünk. Külön öröm, hogy minden pozícióban nyertek a választottjaink.

OTRT 5 - Theodore Roosevelt Nemzeti Park

A legutóbbi road tripünkön a Glaciert elhagyva mintegy másfél napnyi autózás után érkeztünk meg Észak-Dakota nyugati felébe, a Theodore Roosevelt Nemzeti Parkba (térkép). Nem először jártunk ebben a parkban, hiszen négy éve a Yellowstone-ból hazafelé is megálltunk itt. Már akkor nagyon megtetszett nekünk ez a különös vidék, ami gazdag vadvilág otthonául szolgál. Amerika egyik legjobb elnökéről, Theodore Rooseveltről kapta a nevét, aki ezen a vidéken élt a 19. század végén. Az itt töltött időszak nagy hatással volt rá, ő maga nem egyszer hangsúlyozta, hogy az észak-dakotai tapasztalat nélkül sosem lett volna belőle elnök. Ennek megfelelően a természet szeretete és a környezetünk védelme hangsúlyos szerepet kapott az elnöki tevékenysége során is (micsoda különbség ez a mai eszetlen romboláshoz képest).

Kora délután érkeztünk a nemzeti parkhoz és rögtön be is vetettük magunkat a badlandek vadonjába. Nem is tartott sokáig, mire elértük az első prérikutyavárost. Ezek a szociális életmódú rágcsálók hatalmas földalatti városokban élnek a prérin. A Teddy — ahogy mi hívjuk a nemzeti parkot — számos ilyen város otthona. Sokat nem időztünk itt, mert szombat lévén kicsit többen voltak, mint amire számítottunk, bár ezt azért össze sem lehetett hasonlítani a Glacierben lévő tömeggel. Emlékeinkből tudtuk, hogy az úton tovább haladva lesz még módunk ezen érdekes rágcsálók megfigyelésére. Alig mentünk tovább és az első bölénycsordát is sikerült megtalálnunk az út mentén. Végül úgy döntöttünk, hogy egy földútra befordulva a park csendesebb részén várjuk meg a naplementét, mégpedig egy prérikutyaváros kellős közepén.

A másnap reggelt ismét a nemzeti park déli részén kezdtük, hogy élvezzük az őszi színekben pompázó vad tájat és a barátságos vadállatok közelségét. Ebédre a közeli Medora városába mentünk, hogy megkóstoljuk a bölényburgert, majd a park északi régiója felé vettük az irányt, ami négy évvel ezelőtt idő hiányában kimaradt. Ez a rész közel másfél órányi autóútra van a déli területektől, de megérte, hiszen az igazán látványos tájképi formációk itt találhatóak. Végigjártuk ezt a régiót is és megcsodáltuk az érdekes földtani képződményeket, de nem maradhattak ki a vadállatok sem. Vándorló bölényekkel itt is találkoztunk, de a fő látnivaló itt mindenképpen a csodás táj volt, ami nem csak Teddy Rosseveltet nyűgözte le, de a követőit is, így az itteni nem mindennapi látvány hatására alakult meg a tiszteletére elnevezett nemzeti park.

Napszállatra visszamentünk a déli régióba és az előző nap felfedezett prérikutyavárosban vártuk meg a sötétedést. Itt nemcsak a prérikutyák táplálkozását sikerült ismét megfigyelnünk, hanem egy rájuk végül sikertelenül vadászó prérifarkast is láttunk. Másnap reggel mielőtt hazaindultunk volna, még egyszer utoljára bementünk a nemzeti parkba, hogy búcsút intsünk a különleges vadvilágnak. Nem is kellett csalódnunk. Prérikutyákon kívül találkoztunk még vadlovakkal is. Ezek a musztángok valójában elvadult házilovak, amelyek őseit spanyol telepesek engedték szabadon évszázadokkal ezelőtt. Az egyik prérikutyavárosban pedig az orrunk előtt sétált keresztül egy villásszarvú antilop, amit végre sikerült lefotóznom. Az igazi meglepetés azonban az út egyik kanyarja után ért minket. Az úton egy bölénycsorda haladt velünk szemben. Megálltunk az úton és türelmesen vártuk, ahogy a hatalmas állatok elhaladnak mellettünk. A bölények mindkét irányból körbevettek minket, mi pedig csak kapkodtuk a fejünket a tőlünk csupán méteres távolságra elhaladó állatokat figyelve és fotózva. Tökéletes búcsú volt ez a Teddytől. Eddig is így éreztük, de ez alatt a pár nap alatt a TR Nemzeti Park egyértelműen a kedvenc amerikai nemzeti parkunkká vált. Innen aztán három nap alatt értünk haza Connecticutbe. A hosszú út során pedig volt alkalmunk gondolatban újra átélni a nagyszerű road trip számtalan élményét.

Búcsú a kevenc amerikai nemzeti parkunktól

OTRT 4 - Glacier Nemzeti Park

A nyugati road tripünk legtávolabbi célpontja a Mount Rainier Nemzeti Park volt. Ezt elhagyva, az út tizedik napján újra kelet felé vettük az irányt és elindultunk hazafelé. A visszaútra egy északi útvonalat választottunk, hogy megnézzük a Sziklás-hegység talán legszebb régióját, amit a Glacier (Gleccser) Nemzeti Park őriz Montanában (térkép). Ez a terület a hatalmas hegycsúcsairól, mély völgyeiről, kristálytiszta tavairól és a folyamatosan fogyatkozó gleccsereiről ismert, de a különleges állatvilága is említésre méltó. Kora délután érkeztünk a park nyugati felére, így bőven volt időnk, hogy elmenjünk a nemzeti park legelhagyatottabb részére, a North Fork Régióba. Itt kevesebb szolgáltatás van és kizárólag egy nagyjából 50 km hosszú földúton lehet megközelíteni, ezért errefelé jóval kevesebben vannak, mint a park többi részén. Megérte azonban a rázós utat, mert itt nyugodtan tudtuk élvezni a gyönyörű látványt. Az odafelé vezető úton megálltunk Polebridge aprócska közösségében, hogy vásároljunk a híres péksüteményekből, majd célba vettük a Bowman Lake-et, hogy a tóparton nyugalomban csodáljuk a hatalmas hegyek látképét. A környéken nagy vörös tábla jelzi, hogy medveföldön járunk, ezért a medveriasztó spray mindig nálunk volt. A tó mentén nem találkoztunk ugyan velük, az úton visszafelé azonban a kocsiból láttunk három fiatal grizzly medvét. Már túl sötét volt a fotózáshoz és amúgy is gyorsan beszaladtak az erdőbe, de így is hatalmas élmény volt ilyen állatokat látni a vadonban.

Párszáz méterrel korábban, ezen az úton láttuk a grizzly medvéket

Másnap a park fő részére is bementünk, ahol már nyoma sem volt a nyugalomnak. Végigmentünk a legendás Going-to-the-Sun Roadon, ami a hegyvidék leglátványosabb részein vezet keresztül. Az utat 1921-ben kezdték építeni és 1933-ra készült el. Óriási munka lehetett az akkori eszközökkel utat vájni ebbe a meredek hegyoldalba. Ez talán a világ legszebb útja és ennek megfelelően hatalmas tömegeket vonz. A legtöbb kilátónál sajnos nem is volt parkolóhely, pedig az útra az előre váltott belépőengedélyek által csak korlátozott számú autót engednek be. Végül azért találtunk egy helyet ebédhez, ahol gyönyörű kilátás mellett ehettük meg a szendvicseinket. Egy idő után azonban fel kellett adnunk az eredeti terveinket és célba vettük a park legnépszerűbb részét, a Logan Passt. Beletelt egy kis időbe, de végül találtunk egy szabad parkolót. Itt folyamatosan legalább 15-20 autó köröz abban reménykedve, hogy valaki elmegy. Innen indul számos látványos túraútvonal és itt található a vízválasztó vonal is (Continental Divide). Ez az a vonal, amin állva, ha az egyik irányba köpünk, az végül az Atlanti-óceánba folyik, amennyiben pedig a másikba, az végezetül a Csendes-óceánban köt ki.

A Highline Trail izgalmas ösvénye a Going-to-the-Sun Road felett vezet a hegy oldalában

A fő ok azonban, amiért ide jöttünk, a Hidden Lake volt. A csodás környezetben elterülő tóhoz nagyjából 2.5 km hosszú túra vezet, plusz természetesen ugyanennyit kell sétálni visszafelé is, és talán ez a park leglátványosabb túrája, ahol az erdőhatár felett haladva végig gyönyörű kilátásban volt részünk. Még egy rövid jégeső is megáztatott minket, de ez sem tudott eltántorítani. Teljesen megérte azonban ez a nagyjából egy órányi, folyamatos emelkedőn való túra, mire elértünk a tóhoz. A hivatalos kilátóponton továbbmenve, a tömeget is magunk mögött hagytuk és viszonylagos nyugalomban élveztük a hegyek lélegzetállító látványát.

A Hidden Lake (Rejtett-tó) a 2648 méter magas Bearhat-hegy lábánál

Ezen a részen végre vadállatokkal is találkoztunk. Grizzlyt természetesen itt nem láttunk, ezek a medvék ennél nagyobb nyugalomra vágynak, egy túrázó viszont, aki egészen tó partjáig lement, mesélte, hogy ott bizony találkozott egy hatalmas grizzlyvel, de ahogy ez többnyire lenni szokott, békésen elkerülték egymást. Mi beértük a sziklákon napozó ezüstös mormotákkal, néhány nagyon barátságos aranyfarkú ürgével, és egy amerikai pocoknyúllal (pika) is, amint növényeket gyűjtött a téli raktárába. Ez az egyik legaranyosabb állat a Földön és egyben az egyik legnehezebben megfigyelhető is, amint ezt a Yellowstone környékén is megtapasztaltuk. Először most is a jellegzetes hangjára figyeltünk fel, majd elkezdtük keresni az állatot, végül megpillantottuk a kövek között mozgó növényeket, hogy aztán perceken át figyeljük ezt a szorgos kis jószágot. Az egyik legfőbb oka azonban annak, hogy a Hidden Lake-hez jöttünk, a sziklás-hegységi kecskék felkeresése volt, amelyek szeretnek ezen a vidéken tartózkodni. Rá is találtunk egyre amint az ösvény mellett legelészett. Régóta vágytunk ennek az állatnak a megfigyelésére a természetben, és most volt szerencsénk jó ideig szemügyre venni és körbefotózni ezt az elragadóan furaképű vadat, mielőtt felment volna a sziklák árnyékos oldalára hűsölni. A hosszú visszaúton pedig bámultuk a lemenő nap fényében ragyogó hegyeket.

A Sziklás-hegység lélegzetállító látványa napszállatkor

Az utolsó nap korán keltünk és ismét a Going-to-the Sun Road látványos útjain áthajtva hagytuk el a nemzeti park ezen részét. Parkolóhelyből most is alig akadt, de azért volt néhány kilátó, ahol meg tudtunk állni, így például láttuk a Jackson-gleccsert, ami a kevés megmaradt gleccserek egyike a róluk elnevezett nemzeti parkban. Sajnos a klímaváltozás szomorú bizonyítékaival mindenhol találkozik az ember, bármerre is jár. Mielőtt végleg búcsút intettünk a Glacier Nemzeti Parknak, szerettük volna megnézni a Two Medicine Régiót is, itt azonban egyáltalán nem volt szabad parkoló, ezért kénytelenek voltunk a tervezettnél hamarabb elhagyni a parkot. Egy vadjuh még búcsúzóul megmutatta magát, majd East Glacierben megtankoltuk a kocsit az egyik legszebb benzinkúton, amit valaha láttunk, és elindultunk a road tripünk utolsó állomása felé, a kedvenc amerikai nemzeti parkunkba, a Teddy-be.

Búcsú a Sziklás-hegységtől