A nyugati road tripünk legtávolabbi célpontja a Mount Rainier Nemzeti Park volt. Ezt elhagyva, az út tizedik napján újra kelet felé vettük az irányt és elindultunk hazafelé. A visszaútra egy északi útvonalat választottunk, hogy megnézzük a Sziklás-hegység talán legszebb régióját, amit a Glacier (Gleccser) Nemzeti Park őriz Montanában (térkép). Ez a terület a hatalmas hegycsúcsairól, mély völgyeiről, kristálytiszta tavairól és a folyamatosan fogyatkozó gleccsereiről ismert, de a különleges állatvilága is említésre méltó. Kora délután érkeztünk a park nyugati felére, így bőven volt időnk, hogy elmenjünk a nemzeti park legelhagyatottabb részére, a North Fork Régióba. Itt kevesebb szolgáltatás van és kizárólag egy nagyjából 50 km hosszú földúton lehet megközelíteni, ezért errefelé jóval kevesebben vannak, mint a park többi részén. Megérte azonban a rázós utat, mert itt nyugodtan tudtuk élvezni a gyönyörű látványt. Az odafelé vezető úton megálltunk Polebridge aprócska közösségében, hogy vásároljunk a híres péksüteményekből, majd célba vettük a Bowman Lake-et, hogy a tóparton nyugalomban csodáljuk a hatalmas hegyek látképét. A környéken nagy vörös tábla jelzi, hogy medveföldön járunk, ezért a medveriasztó spray mindig nálunk volt. A tó mentén nem találkoztunk ugyan velük, az úton visszafelé azonban a kocsiból láttunk három fiatal grizzly medvét. Már túl sötét volt a fotózáshoz és amúgy is gyorsan beszaladtak az erdőbe, de így is hatalmas élmény volt ilyen állatokat látni a vadonban.
 |
| Párszáz méterrel korábban, ezen az úton láttuk a grizzly medvéket |
Másnap a park fő részére is bementünk, ahol már nyoma sem volt a nyugalomnak. Végigmentünk a legendás Going-to-the-Sun Roadon, ami a hegyvidék leglátványosabb részein vezet keresztül. Az utat 1921-ben kezdték építeni és 1933-ra készült el. Óriási munka lehetett az akkori eszközökkel utat vájni ebbe a meredek hegyoldalba. Ez talán a világ legszebb útja és ennek megfelelően hatalmas tömegeket vonz. A legtöbb kilátónál sajnos nem is volt parkolóhely, pedig az útra az előre váltott belépőengedélyek által csak korlátozott számú autót engednek be. Végül azért találtunk egy helyet ebédhez, ahol gyönyörű kilátás mellett ehettük meg a szendvicseinket. Egy idő után azonban fel kellett adnunk az eredeti terveinket és célba vettük a park legnépszerűbb részét, a Logan Passt. Beletelt egy kis időbe, de végül találtunk egy szabad parkolót. Itt folyamatosan legalább 15-20 autó köröz abban reménykedve, hogy valaki elmegy. Innen indul számos látványos túraútvonal és itt található a vízválasztó vonal is (Continental Divide). Ez az a vonal, amin állva, ha az egyik irányba köpünk, az végül az Atlanti-óceánba folyik, amennyiben pedig a másikba, az végezetül a Csendes-óceánban köt ki.
 |
| A Highline Trail izgalmas ösvénye a Going-to-the-Sun Road felett vezet a hegy oldalában |
A fő ok azonban, amiért ide jöttünk, a Hidden Lake volt. A csodás környezetben elterülő tóhoz nagyjából 2.5 km hosszú túra vezet, plusz természetesen ugyanennyit kell sétálni visszafelé is, és talán ez a park leglátványosabb túrája, ahol az erdőhatár felett haladva végig gyönyörű kilátásban volt részünk. Még egy rövid jégeső is megáztatott minket, de ez sem tudott eltántorítani. Teljesen megérte azonban ez a nagyjából egy órányi, folyamatos emelkedőn való túra, mire elértünk a tóhoz. A hivatalos kilátóponton továbbmenve, a tömeget is magunk mögött hagytuk és viszonylagos nyugalomban élveztük a hegyek lélegzetállító látványát.
 |
| A Hidden Lake (Rejtett-tó) a 2648 méter magas Bearhat-hegy lábánál |
Ezen a részen végre vadállatokkal is találkoztunk. Grizzlyt természetesen itt nem láttunk, ezek a medvék ennél nagyobb nyugalomra vágynak, egy túrázó viszont, aki egészen tó partjáig lement, mesélte, hogy ott bizony találkozott egy hatalmas grizzlyvel, de ahogy ez többnyire lenni szokott, békésen elkerülték egymást. Mi beértük a sziklákon napozó ezüstös mormotákkal, néhány nagyon barátságos aranyfarkú ürgével, és egy amerikai pocoknyúllal (pika) is, amint növényeket gyűjtött a téli raktárába. Ez az egyik legaranyosabb állat a Földön és egyben az egyik legnehezebben megfigyelhető is, amint ezt a Yellowstone környékén is megtapasztaltuk. Először most is a jellegzetes hangjára figyeltünk fel, majd elkezdtük keresni az állatot, végül megpillantottuk a kövek között mozgó növényeket, hogy aztán perceken át figyeljük ezt a szorgos kis jószágot. Az egyik legfőbb oka azonban annak, hogy a Hidden Lake-hez jöttünk, a sziklás-hegységi kecskék felkeresése volt, amelyek szeretnek ezen a vidéken tartózkodni. Rá is találtunk egyre amint az ösvény mellett legelészett. Régóta vágytunk ennek az állatnak a megfigyelésére a természetben, és most volt szerencsénk jó ideig szemügyre venni és körbefotózni ezt az elragadóan furaképű vadat, mielőtt felment volna a sziklák árnyékos oldalára hűsölni. A hosszú visszaúton pedig bámultuk a lemenő nap fényében ragyogó hegyeket.
 |
| A Sziklás-hegység lélegzetállító látványa napszállatkor |
Az utolsó nap korán keltünk és ismét a Going-to-the Sun Road látványos útjain áthajtva hagytuk el a nemzeti park ezen részét. Parkolóhelyből most is alig akadt, de azért volt néhány kilátó, ahol meg tudtunk állni, így például láttuk a Jackson-gleccsert, ami a kevés megmaradt gleccserek egyike a róluk elnevezett nemzeti parkban. Sajnos a klímaváltozás szomorú bizonyítékaival mindenhol találkozik az ember, bármerre is jár. Mielőtt végleg búcsút intettünk a Glacier Nemzeti Parknak, szerettük volna megnézni a Two Medicine Régiót is, itt azonban egyáltalán nem volt szabad parkoló, ezért kénytelenek voltunk a tervezettnél hamarabb elhagyni a parkot. Egy vadjuh még búcsúzóul megmutatta magát, majd East Glacierben megtankoltuk a kocsit az egyik legszebb benzinkúton, amit valaha láttunk, és elindultunk a road tripünk utolsó állomása felé, a kedvenc amerikai nemzeti parkunkba, a Teddy-be.
 |
| Búcsú a Sziklás-hegységtől |
