Ahogyan már korábban is
beszámoltunk róla, Syracuse-ban egy kisebbfajta magyar közösséget alkottunk a
munkatársaimmal. A banda akkor vált teljessé, amikor Gergő is megérkezett. Ő
azóta már Svédországban él, de június végén Amerikában nyaralt. Főleg Floridában
töltötte a szabadnapjait, de egy pár napot New Yorkra is szánt, ezért volt
lehetőségünk ismét találkozni. A város szomszédságában élő Ádám szervezett
ezúttal is partit, amire egy másik magyar ismerősünk is hivatolos volt a
családjával. Krisztiánt a Debreceni Egyetemről ismerem, hiszen ugyanabban az
intézetben szerezte a doktoriját, ahol én is. Ádámmal pedig Bostonban ismerkedtek meg, ahol évekkel ezelőtt mindketten dolgoztak. Ő a családjával együtt járt
most a környéken, ezért tudtunk velük is összefutni. Hihetetlen, hogy milyen
kicsi a világ...
A pandémia kezdete óta most
voltunk először moziban. Az utolsó film, amit láttunk a Harrison Ford féle A vadon hívó szava
című kalandfilm volt, így a világjárványt mintegy keretbe foglalva éppen egy
Harrison Ford filmmel kezdtük újra a mozizást. A legújabb Indiana Jones filmnél
jobb újrakezdést pedig nem is találhattunk volna. Habár már eléggé elszoktunk ettől
a közösségi filmélménytől és egyre jobban élvezzük az otthoni
"mozizást" a házi készítésű, nem mikrós popcornnal és a nem vizezett
kólával, azért nem volt rossz újra nagy vásznon nézni egy filmet. Különösen,
mivel az itteni mozi messze a legjobb, ahol valaha jártunk, és minden idők legjobb
kalandfilm sorozatának záródarabja különösen jól mutatott ekkora
méretben.
A bejegyzés spoilereket tartalmaz
Az Indiana Jones és a sors
tárcsájával lezárult egy korszak, hiszen Harrison Ford 80 évesen
utoljára vette fel Indiana Jones híres kalapját és csattogtatta ikonikus
ostorát. Az utolsó kaland pedig méltó lezárása a vagány régészprofesszor több, mint
40 éve kezdődött "sírrablásainak". A mozira való felkészülés jegyében
az elmúlt hetekben újranéztük az előző négy filmet, amelyek
felejthetetlen jeleneteikkel mindig felhőtlen szórakozást biztosítanak a
kalandfilmek rajongóinak. Ez a műfaj ma már nem olyan divatos, mint a
80-as években volt és az ötödik Indiana Jones film is számos utalást tesz a
változó időkre. 1969-ben járunk, minden az űrutazásról szól, New Yorkban éppen az
Apollo 11 űrhajósainak parádéját tartják. A régészet már idejétmúlt, a professzor egyetemi óráján már csak unott diákok lézengenek
és a nyugdíjazás előtt álló Indiana is szenvtelen közönnyel tartja meg az utolsó
előadását a Syracuse-i csatáról, ahol a nem túl lelkes hallgatóknak külön meg
kell magyarázni, hogy ez nem a New York állami város, hanem a szicíliai.
A dolgok aztán váratlan fordulatot vesznek, amikor Indy rég nem látott
keresztlánya, Helena felbukkan és egy ritka ereklyéről érdeklődik. Arkhimédész
különleges tárcsája a legenda szerint képes megtalálni az időn keletkezett repedéseket. A szerkezet iránt azonban egy korábbi náci fizikus is érdeklődik, aki ezzel szeretné
megváltoztatni a világtörténelem menetét. Kezdetét veszi hát a kontinenseken
átívelő hajsza a tárcsa darabjai után. A filmben tökéletesen keverednek a
vicces részek, a korábbi filmekre való utalások és persze a látványos
akciójelenetek. Rögtön egy múltbeli jelenettel indít a film, ahol Jones 1944-ben kerül összetűzésbe a nácikkal és egy remek száguldó vonatos üldözést láthatunk
a digitálisan megfiatalított Indy-vel.
Az akciós jelenetek csúcsa
azonban kétségtelenül a marokkói motoros riksákkal való hajsza, ami szerintem az egész franchise
legjobb jelenete lett (igen, még a második rész csillés kergetőzését is felülmúlja).
A film témája külön említést érdemel, hiszen az idő körül forog, ami kiváló ötlet volt az öregedő sorozat lezárásához.
Szerencsére ezúttal kimaradt a negyedik rész ufós vonala és a készítők visszatértek a Frigyládához, a Végzet Temploma Sankara köveihez és a Szent Grálhoz hasonló mítikus eredetű ereklyékhez, sőt ezúttal még tovább is léptek
és igazi tudományos-fantasztikus sztorit kreáltak, ahol a kedvenc kalandorunk
téren és időn keresztül harcol a nácik ellen. Aki eddig is szerette az Indiana
Jones filmeket, az ezt is élvezni fogja, hiszen igazi nosztalgiahullámot élhetünk
át ahogyan Harrison Ford legikonikusabb karakterétől búcsút veszünk. Az Indiana
Jones filmsorozat egyértelműen beírta magát a filmtörténelembe, hiszen új műfajt teremtett,
amelyet számtalanszor próbáltak utánozni. A legendás régészprofesszorhoz
hasonló kalandfilmes hős azonban egészen biztosan nem lesz több.
A kanadai nyaralásunk fő célja a
Prince Edward Sziget meglátogatása volt (térkép). Főként a legkisebb kanadai tartomány
természeti látnivalói vonzottak, de ha már ott voltunk, akkor nem hagyhattuk ki az
irodalmi és filmes helyszíneket sem, amelyek nemzetközileg is ismertté tették a
szigetet. Itt született ugyanis Lucy Maud Montgomery, a híres kanadai írónő,
akinek a legismertebb regénye az Anne a Zöld Oromból (Anne of Green Gables)
ezen a szigeten játszódik. A történet egy
árva kislányról, Anne Shirley-ről szól, akit egy középkorú házaspár fogadott
örökbe, akik egy farmon éltek a kitalált Avonlea városában. A könyvet legalább
36 nyelvre fordították le és Montgomery hét folytatást is írt hozzá. A novellákból filmsorozat is készült (magyarul Anna), amelynek számos jelenetét a Prince Edward Szigeten
forgatták.
De kezdjük az utazásunk elején.
New Brunswickból komppal, vagy egy nagyjából 12 kilométeres hídon lehet bejutni
a szigetre. Mi a hídon mentünk és késő este érkeztünk meg a szállásunkra. A
hotelünk pedig a Váratlan Utazás című sorozatból ismert "Fehér Homok
Szálló" volt, aminek a valódi neve Dalvay by the Sea. A Váratlan Utazás
(eredetiben Road to Avonlea) szintén LM Montgomery munkái alapján
készült és egyfajta folytatása Anne Shirley történetének. Íme az ötödik szezon
nyitánya, amelynek első jelenete éppen a szállodában játszódik.
A hagyományőrzés miatt az épület
megőrizte viktoriánus kori jellegét, hiszen a szobákban nincs tévé, hűtő, kávéfőző
és egyéb modern eszközök. Igazán korhű élmény volt itt tölteni pár éjszakát,
amit azonban kifejezetten élveztünk. Az első nap aztán megnéztük a Zöld Orom (Green Gables) nevű farmot is. Ma már ez a 19. századi létesítmény is Országos
Történelmi Épület. A könyvet inspiráló ház eredetileg az írónő rokonaié volt és
a történet szerint itt nőtt fel Anne. A ház belülről is megtekinthető és természetesen
ajándékbolt is van hozzá. A környékén pedig kisebb túrákat tehetünk Anne
kalandjainak egyéb helyszíneihez, mint a Szerelmesek sétánya és az Elátkozott
erdő. Végül megnéztük a korhű házakból álló Avonlea falut, amelyekben jelenleg
különféle boltok és éttermek találhatóak.
A történelmi szálloda és a Green
Gables is része a Prince Edward Sziget Nemzeti Parknak (térkép). Az
irodalmi és filmes emléktúra után a park természeti adottságait is
megtekintettük. A három elkülönülő szakaszból álló parkot 1937-ben
létesítették, hogy megóvják a sziget északi partjának legszebb homokdűnéit,
tengerpartjait és a sós-, valamint édesvízi élőhelyeit. A szállodánk a középső
részben helyezkedett el, ezért itt kezdtük a felfedezést. Napkelte után egy kis
tavi túrával rákészültünk a többi kirándulásra, majd bejártuk a park ezen
régióját. Természetesen a nemzeti parkban is akadnak a sziget egészére jellemző
történelmi világítótornyok, amelyek közül a legkisebbet néztük meg, amely
mindössze 8,2 méter magas. Ezt követően átmentünk a park nyugati részébe, ahol
számos túraútvonalon barangoltunk, valamint végigautóztunk az egész sziget
talán legszebb vörös sziklás tengerpartján. Végül kiválasztottunk egy helyet,
ahol változatos sziklaformák között megvártuk a naplementét. A távolban láthattuk a híres MacKenzies Brook Sea
Arch maradványát is, amit a Nicole hurrikán rombolt le tavaly novemberben. Ez
volt az a hurrikán, ami miatt visszafordultunk a tavalyi floridai road
tripünkön.
További természetfotók és közeli nézet a leomlott boltívről a honlapomon
A második
napunkra a sziget körbeautózása volt a terv. Kelet felé indulva először
megnéztük a nemzeti park harmadik régióját is, majd tovább haladva elértük a
legkeletibb ponton található világítótornyot. Ez a torony 1867-ben épült és még
ma is működik. Innen a főváros felé vettük az irányt. Pont délben érkeztünk Charlottetownba
(térkép), így megkóstoltuk a híres lobster rollt, ami egy speciális rákos
szendvics. Itt aztán még sétáltunk egy kicsit az egyik közeli parkban, majd
elindultunk nyugat felé. A következő célpont a Seacow Head Világítotorony volt,
ahol számos jelenet játszódott a Váratlan utazásban (a fenti videóban 31
másodpercnél látható). Ezt a szép világítótornyot 1864-ben építették és ma már
ez is történelmi emlékmű. Ezt követően észak felé indultunk, ahol egy híres
teásbögrére emlékeztető sziklát szerettünk volna megnézni. Amikor megérkeztünk,
kiderült, hogy egy másik hurrikán ezt is lerombolta tavaly. Szerencsére volt
másik tervünk a naplemente megtekintésére és fotózására, ami egy újabb
világítótorony volt, amelyet gyönyörűen megvilágított a lemenő nap vörös fénye.
Az ide vezető úton összefutottunk néhány vörös rókával, amely találkozás talán
az út fénypontja volt. Az egyik róka az út mentén sétált. Kissé távolabb
megálltunk, hogy szép ellenfényben tudjam fotózni, majd a kocsi mögé
helyezkedtem, hogy a róka ne lássa a körvonalaimat. Gondoltam, így lesz esélyem
közelebb lopakodni a ravaszdihoz. Az állat azonban olyan kiváncsi volt, hogy
elkezdett egyre közelebb és közelebb jönni. Végül már olyan közel jött, hogy az
objektívemen át kellett állítani a fókuszlimitálót 6,5 méterről 2,5 méterre,
hogy tudjak élességet állítani. Végül amikor rájött, hogy nem vagyok túl
érdekes, unottan arrébb állt. Nagyon élveztük ezt a pár napot, amit a Prince
Edward Szigeten töltöttünk és habár az út további része Új-Skóciában nem éppen
a tervek szerint alakult, mégis nagyon jó emlékekkel gazdagodtunk a kanadai
road tripünkön, ahol (különösen a PE-szigeten) "tág tere nyílik a
képzeletnek".
