Őszi kirándulás a Sleeping Giant csúcsára

Szombaton igazi indián nyár volt a környéken. Az ilyenkor már rendkívül szokatlan meleg valószínűleg az év utolsó kellemes kirándulóidejét nyújtotta. Az időzítés tökéletes volt, hiszen ahogyan sejtettük, az őszi színkavalkád ezen a hétvégén érte el a csúcsát. Ki is használtuk az időt és elmentünk a Sleeping Giant (Alvó Óriás) Állami Parkba, ahol már egy ideje nem jártunk. Útközben még beugrottunk a tóhoz, ahol múlt hétvégén is jártunk, hogy ott is megnézzük a szép őszi színeket. Mindkét park parkolójában sokan voltak, hiszen mindenki igyekezett kihasználni a rendhagyó meleget, de azért szerencsére mindenhol sikerült helyet találnunk. A Sleeping Giantben az óriás fejét vettük célba, gondolván, hogy a kissé nehezebb túraútvonal távol tartja a tömegeket. A tervünk bevállt és a szép túraösvény végén nyugodt körélmények között fogyaszthattuk el az ebédre csomagolt szendvicseket, miközben élveztük a gyönyörű kilátást. Evés után még egy kicsit elidőztünk a hegy tetején, majd egy pompás erdei kerülőúton sétálva jutottunk vissza a parkolóba. Az idei ősszel a gyakori esőzések miatt nem sokat tudtunk kirándulni, de azért valamennyit így is sikerült kiélveznünk a legendás New England-i őszből.

Kedvenc tavunk ...

... őszi színpompájában

Őszi mókuskaland a West Rock Parkban

Az idei ősz eddig minden hétvégére esőt hozott, így a korábbi évektől eltérően, most még nem igazán tudtuk kiélvezni New England híresen szép őszi színkavalkádját. Vasárnap délutánra azonban végre elállt az eső, ezért kihasználva a jó időt, elmentünk a közeli tóhoz kirándulni. Habár az idei szezon csúcsa úgy tűnik, hogy majd a következő hétvégére esik, így is elég szép volt az őszi erdő látványa. A túra legérdekesebb része azonban egy nagyon szelíd és rendkívül kíváncsi mókussal való találkozás volt az erdőben. Gabi próbálta a talajon talált makkal közelebb csalogatni, ám a barátságos kis állat a makkal nem sokat törődve, inkább felmászott Gabi nyakába. Rövidesen aztán úgy döntött, hogy egyenesen a ruhája alatt keres menedéket, ahonnan alig tudtam kihalászni az éles karmú kis rágcsálót, amely kapaszkodás közben alaposan össze is karmolta Gabi hátát. Ezután aztán rajtam kezdett el mászkálni valamiféle kaját keresve a kezemben. Nálunk azonban nem volt semmilyen eleség a mókus számára és nem is okos dolog emberi étellel kínálni a vadállatokat, ezért óvatosan visszatessékeltük az erdőbe a kis jószágot. Ez a fiatal mókus valószínüleg többször kapott már enni az emberektől, és ifjoncként minden bizonnyal még nem látott agresszív emberi viselkedést, ezért lett ilyen szelíd. Reméljük, ebben a főleg kirándulók által használt erdőben a jövőben sem lesz túl sok kellemetlen tapasztalata!

Kettős nemzeti identitás Amerikában

Két hete vagyunk hivatalosan is amerikai állampolgárok, de már elég régóta érezzük magunkat amerikainak is. A zöldkártya megszerzésével már évekkel ezelőtt az USA állandó lakosai lettünk, de az országot még jóval korábban megszerettük, nyilván ezért is akartunk itt letelepedni. Ezáltal jó ideje egyfajta kettős identitással rendelkezünk, hiszen az amerikai mellett természetesen megmaradt a magyar is. Szerencsére mindkét ország engedi a kettős állampolgárságot, így a magyarról sem mondtunk le. Számunkra teljesen magától értetődő, hogy magyarok és amerikaiak is vagyunk. Amerikában élünk, de a magyarságunk megélése ugyanolyan fontos számunkra. Egymás között természetesen itt is magyarul beszélünk, csakúgy, mint az amerikai magyar barátainkkal. Rendszeresen olvasunk magyar tartalmakat és ezt a blogot, valamint az ismeretterjesztő cikkeket is magyarul készítjük, magyarok számára. Szeretjük az amerikai konyhát, de itthon továbbra is elsősorban magyaros ételeket főzünk. Amerikában is megemlékezünk a magyar ünnepekről, és az amerikai ünnepeinket is igyekszünk egy kicsit magyarrá is tenni. Szilveszterkor, amikor Magyarország belép az új évbe, rendre meghallgatjuk a magyar himnuszt, majd amerikai módon is elbúcsúztatjuk az óévet, amikor Amerikában is beköszönt az éjfél. A nemzetközi sporteseményeken ugyanúgy szurkolunk a magyar és az amerikai sportolóknak is. Már tanuljuk az amerikai himnusz szövegét, hogy a jövő évi olimpián együtt énekelhessük a sportolóinkkal a Himnuszt és A csillagos-sávos lobogót is, remélhetőleg, minél többször. Mindkét nemzetiségünket nagyra tartjuk, persze egy kicsit azért másként. A magyar állampolgárságot a születéssel kaptuk, nem kellett érte tennünk semmit, így magyarnak lenni természetes a számunkra. Ez az érzés nyilván sosem lesz meg Amerikával kapcsolatban. Az amerikai állampolgárságért viszont keményen megdolgoztunk, az nem jött automatikusan, így másfajta büszkeséget érzünk iránta. Amerikában ugyan nem könnyű letelepedni, ám ha valaki megfelel a törvényes feltételeknek, akkor az Egyesült Államok egy igencsak befogadó ország. A többség tudja, hogy itt mindenki bevándorló és az amerikaiak büszkék arra, ahonnan a felmenőik származnak. Bár többnyire csak a hozzánk hasonló első generációs amerikaiak rendelkeznek kettős állampolgársággal, a második, harmadik, vagy akár sokadik generációsok többsége is valamelyest kettős identitású maradt: ír-amerikai, olasz-amerikai, spanyol-amerikai, stb., így aztán mi sem lógunk ki innen a kettős hovatartozásunkkal. Jó érzés itt magyar-amerikainak lenni.

Magyarország - 2023

Repülni nem igazán szeretünk, autózni viszont annál inkább, ezért Svájcból a bérelt kocsival mentünk Magyarországra. Pontosabban Bécsben adtuk le a járgányt, ahol a család várt, így onnan már velük mentünk haza. Két hetet töltöttünk otthon, a program pedig szokás szerint most is sűrű volt. Igyekeztünk a családjaink és a barátaink többségével is találkozni, sőt még némi kirándulásra is volt időnk. Elmentünk például Tihanyba. A Balaton mint mindig, most is nagyon szép volt. Én Sopronba is elautóztam, ahol 25 éves osztálytalálkozónk volt az Erdészeti és Faipari Szakközépiskolában. Másnap betértem a Fertő-Hanság Nemzeti Parkba, ahova soproni diákként rendszeresen jártam madarászni és a természetfotós szárnyaimat próbálgatni. Bár ügyesen helyezkedve és célozva most is sikerült pár hangulatos képet készítenem, ami a park régi emlékét idézte, de sajnos a kedvenc helyszíneim nagy része mára megszűnt. Debrecen felé haladva szokás szerint megálltunk a Hortobágyi Nemzeti Parkban is, ami szerencsére még ugyanolyan remek helynek tűnik, mint mindig. A sors úgy hozta, hogy a huszadik házassági évfordulónkat éppen Debrecenben töltöttük, ezért úgy döntöttünk, hogy az ünneplés jegyében az egyik kedvenc esküvői fotónkat megismételjük az Egyetem Főépületénél. Az otthon töltött két hét ezúttal is fárasztó volt, de összességében most is jól éreztük magunkat.

 

Svájc

Szeptember elején egy pár napot Svájcban töltöttünk. Gabi egy kétnapos konferencián vett részt Zürichben, én pedig addig természetfotóztam a Berni-Alpokban, majd két napot együtt is eltöltöttünk az Alpok egy másik régiójában. Zürichbe érkezve autót béreltünk és egy kicsit megnéztük a várost. Őszintén megvallva, a nagyvárosok nem igazán a mi világunk, így túl sok időt nem is pazaroltunk rá. Bevásároltunk néhányat a híres svájci csokikból és egy remek étteremben kipróbáltuk a helyi gasztronómiát is (sült borjúkolbász, hagymás szósszal és sült reszelt krumplival), majd nyugovóra tértünk a hosszú és fárasztó repülőutat követően.

Amíg Gabi a konferencián szívta magába a tudást, addig én elautóztam a Niederhornra (térkép), hogy kőszáli kecskéket fotózzak. Az út kifejezetten szép volt, a vidéki Svájc már sokkal inkább nekünk való térség. Gyönyörű kisvárosokon keresztül értem Beatenbergbe, ahonnan gondolával mentem fel a Niederhorn csúcsára. A közel 2000 méteres hegyről indulva aztán egy csodás hegygerincen sétálgattam a kecskék után kutatva. A kőszáli kecske (Capra ibex) kiváló hegymászó és az Alpok magasabb régióiban él. Jó pár kilométert gyalogoltam a gerincen és élveztem a gyönyörű kilátást az Alpok magas hegycsúcsaira. Az egyik oldalon egy mély völgyben néhány magányos házikó állt, a másikon két tó és a közöttük lévő város, Interlaken helyezkedett el. A település fölé magasodva tornyosult a svájci Alpok egyik legszebb régiója olyan 4000 körüli hófödte hegycsúcsokkal, mint az Eiger, a Mönch és a Jungfrau, amely 4158 méteres magasságával a régió legnagyobb csúcsa. Nagyon jól éreztem itt magam, amit csak fokozott, amikor rátaláltam a meglepően meleg időjárás miatt a hegygerinc árnyékos oldalán hűsölő kőszáli kecskékre. Egy darabig csak figyeltem a pihengető és kérődző állatokat, majd amikor délután négy körül kijöttek a tisztásra legelészni, végre fotózni is tudtam őket. Nagy szarvú bakkal sajnos nem találkoztam, de a csoportban lévő aranyos kecskegidák látványa kárpótolt. Jó alaposan körbefotóztam az érdekes patásokat és úgy döntöttem, hogy a következő "munkanapot" is közöttük töltöm, így végül lett egy komplett galériám a kőszáli kecskékről.

A kétnapos konferencia után elhagytuk Zürichet és átmentünk az Engadin régióba. A híres síparadicsomban, St Moritzban szálltunk meg, az 1928-as és az 1948-as téli olimpiák helyszínén. Az alpesi városka azonban nyár végén is nyüzsgött. Először Pontresinába mentünk, ahol abban reménykedtem, hogy Gabival közösen is látunk majd kőszáli kecskéket. Nem volt azonban szerencsénk, de így is kirándultunk egy jót a környéken. Sífelvonóval mentünk fel az Alp Languardra (térkép). A libegő 2326 méteren tett ki minket, ahonnan még jókora túrát tettünk meg az Alpokban. 2732 méter volt a legamagasabb pont, ahova eljutottunk. Innen egy nagy kitérővel tértünk vissza a libegőhöz és összesen 14 kilométert gyalogoltunk a hegyen a kecskék látványában reménykedve. Helyenként kifejezetten nehéz terepen haladtunk és volt, hogy szédítő mélység tátongott a túraútvonal alatt. Néhány mormotán kívül azonban nem láttunk más vadállatot a hosszú túra során. Szerencsére emberrel is alig találkoztunk, így szinte magunkban élvezhettük a hegyet. A látvány pedig csodás volt, a Piz Bernina 4049 méteres hófödte csúcsát szinte mindenhonnan láttuk, kellően magasra érve pedig az alatta található Morteratsch-gleccser is feltűnt. Sajnos a klímaváltozás miatt évről-évre egyre kevesebb marad az Alpok gleccsereiből.

A negyedik svájci napunkat az ország egyetlen nemzeti parkjában, a Svájci Nemzeti Parkban (térkép) töltöttük. Több túrát is beterveztünk a csodás hegyen, ám a továbbra is szokatlanul nagy meleg miatt néhányról le kellett mondanunk. Így is sikerült több, mint 10 kilométert túráznunk, ezért nincs okunk panaszra, sokat láttunk a nemzeti parkból. Sajnos azonban itt sem találkoztunk kőszáli kecskékkel, így a nap fénypontjait két mormotatelep felfedezése adta. Mindkét helyen láttunk is néhány alpesi rágcsálót, bár a nagy fűben nem volt könnyű képeket készíteni róluk. Svájcot végül nagyon kellemes élményekkel gazdagodva hagytuk el. Ezután pedig vártak ránk a magyarországi kalandok, amelyekről majd a legközelebbi bejegyzésben számolunk be.