A legutóbbi road tripünkön a Glaciert elhagyva mintegy másfél napnyi autózás után érkeztünk meg Észak-Dakota nyugati felébe, a Theodore Roosevelt Nemzeti Parkba (térkép). Nem először jártunk ebben a parkban, hiszen négy éve a Yellowstone-ból hazafelé is megálltunk itt. Már akkor nagyon megtetszett nekünk ez a különös vidék, ami gazdag vadvilág otthonául szolgál. Amerika egyik legjobb elnökéről, Theodore Rooseveltről kapta a nevét, aki ezen a vidéken élt a 19. század végén. Az itt töltött időszak nagy hatással volt rá, ő maga nem egyszer hangsúlyozta, hogy az észak-dakotai tapasztalat nélkül sosem lett volna belőle elnök. Ennek megfelelően a természet szeretete és a környezetünk védelme hangsúlyos szerepet kapott az elnöki tevékenysége során is (micsoda különbség ez a mai eszetlen romboláshoz képest).
Kora délután érkeztünk a nemzeti parkhoz és rögtön be is vetettük magunkat a badlandek vadonjába. Nem is tartott sokáig, mire elértük az első prérikutyavárost. Ezek a szociális életmódú rágcsálók hatalmas földalatti városokban élnek a prérin. A Teddy — ahogy mi hívjuk a nemzeti parkot — számos ilyen város otthona. Sokat nem időztünk itt, mert szombat lévén kicsit többen voltak, mint amire számítottunk, bár ezt azért össze sem lehetett hasonlítani a Glacierben lévő tömeggel. Emlékeinkből tudtuk, hogy az úton tovább haladva lesz még módunk ezen érdekes rágcsálók megfigyelésére. Alig mentünk tovább és az első bölénycsordát is sikerült megtalálnunk az út mentén. Végül úgy döntöttünk, hogy egy földútra befordulva a park csendesebb részén várjuk meg a naplementét, mégpedig egy prérikutyaváros kellős közepén.
A másnap reggelt ismét a nemzeti park déli részén kezdtük, hogy élvezzük az őszi színekben pompázó vad tájat és a barátságos vadállatok közelségét. Ebédre a közeli Medora városába mentünk, hogy megkóstoljuk a bölényburgert, majd a park északi régiója felé vettük az irányt, ami négy évvel ezelőtt idő hiányában kimaradt. Ez a rész közel másfél órányi autóútra van a déli területektől, de megérte, hiszen az igazán látványos tájképi formációk itt találhatóak. Végigjártuk ezt a régiót is és megcsodáltuk az érdekes földtani képződményeket, de nem maradhattak ki a vadállatok sem. Vándorló bölényekkel itt is találkoztunk, de a fő látnivaló itt mindenképpen a csodás táj volt, ami nem csak Teddy Rosseveltet nyűgözte le, de a követőit is, így az itteni nem mindennapi látvány hatására alakult meg a tiszteletére elnevezett nemzeti park.
Napszállatra visszamentünk a déli régióba és az előző nap felfedezett prérikutyavárosban vártuk meg a sötétedést. Itt nemcsak a prérikutyák táplálkozását sikerült ismét megfigyelnünk, hanem egy rájuk végül sikertelenül vadászó prérifarkast is láttunk. Másnap reggel mielőtt hazaindultunk volna, még egyszer utoljára bementünk a nemzeti parkba, hogy búcsút intsünk a különleges vadvilágnak. Nem is kellett csalódnunk. Prérikutyákon kívül találkoztunk még vadlovakkal is. Ezek a musztángok valójában elvadult házilovak, amelyek őseit spanyol telepesek engedték szabadon évszázadokkal ezelőtt. Az egyik prérikutyavárosban pedig az orrunk előtt sétált keresztül egy villásszarvú antilop, amit végre sikerült lefotóznom. Az igazi meglepetés azonban az út egyik kanyarja után ért minket. Az úton egy bölénycsorda haladt velünk szemben. Megálltunk az úton és türelmesen vártuk, ahogy a hatalmas állatok elhaladnak mellettünk. A bölények mindkét irányból körbevettek minket, mi pedig csak kapkodtuk a fejünket a tőlünk csupán méteres távolságra elhaladó állatokat figyelve és fotózva. Tökéletes búcsú volt ez a Teddytől. Eddig is így éreztük, de ez alatt a pár nap alatt a TR Nemzeti Park egyértelműen a kedvenc amerikai nemzeti parkunkká vált. Innen aztán három nap alatt értünk haza Connecticutbe. A hosszú út során pedig volt alkalmunk gondolatban újra átélni a nagyszerű road trip számtalan élményét.
 |
| Búcsú a kevenc amerikai nemzeti parkunktól |