Saltgrass Steak House - Ízig-vérig texasi

Néhány napja kipróbáltunk egy igazi texasi éttermet, a Saltgrass Steak House-t. A mottójuk: Texas to the bone, ami szó szerint azt jelenti: Csontig texasi, de talán nevezzük inkább úgy, hogy Ízig-vérig texasi. Hogy ez mit jelent? Valószínűleg azt, hogy a texasiak szerint egy jó steakhez a következőkre van szükség: texasi marha, texasi fa(szén), texasi fűszerek, texasi levegő és persze texasi mentalitás. Úgy is szokták mondani, hogy jó steaket csak Texasban lehet enni, bárhol máshol csak gyenge utánzatok léteznek. Ha rövidre akarnánk zárni, akkor csak annyit írnánk, hogy valóban itt ettük életünk legjobb steakjét, merthogy tényleg igaz, hogy sosem ettünk még ennél jobbat. Hogy mitől olyan különleges a texasi steak, arra többféle magyarázat is van. A legvalószínűbb ok az lehet, hogy állítólag a texasi marha húsa finomabb, mint a máshol nevelt marháké, köszönhetően a gazdag texasi fűnek. Különösen igaz ez, ha az állatokat a tengerparti sós füvön (saltgrass) legeltették, aminek az ásványianyag-tartalma rendkívül magas. Ez a hagyomány még az 1800-as évekből ered, amikor a marhapásztorok telente lehajtották a híres texasi hosszúszarvút (Texas longhorn) a Mexikói-öböl partvidékére, hogy ott legelhessenek a saltgrasson, mielőtt északra hajtva, eladták őket. A Saltgrass Steak House igyekszik őrizni a hagyományt és csak a legmagasabb minőségű marhaszeleteket szolgálják fel, amit a saját speciális fűszer-keverékükkel ízesítenek és nem okoznak csalódást még a legnagyobb ínyenceknek sem. Aki esetleg nem szeretné a steaket (az minek megy steak house-ba? ☺), találhat magának mást is az étlapon. Mivel ez az étterem alig pár percre van a lakásunktól, valószínűleg vissza fogunk még jönni.

Houston-tavi vadon

Az elmúlt hétvégén együtt visszamentünk a Lake Houston Wilderness Parkba (térkép), ahol korábban a dzsipes videót készítettem. A park egy sűrű erdős területen fekszik, gazdagon behálózva köves utakkal és erdei túraösvényekkel. A közepén egy kis tó is található, a nevét viszont nem erről a tavacskáról, hanem a délre elterülő Houston-tóról kapta. Korábban cserkészlányok használták kempingezésre a helyszínt, a szépen felújított kabinokat azonban ma már bárki kibérelheti. Hétvége lévén, arra számítottunk, hogy tömeg lesz itt, hiszen ez a park talán a Houstonhoz legközelebbi igazi vadon, ezért aztán nagyon meglepődtünk, hogy rajtunk kívül szinte senki sem volt itt. Gyorsan be is vetettük magunkat az erdőbe, aztán öt perc séta után rájöttünk, hogy a rutinos texasiak szeptemberben még nyilván nem túráznak, hiszen a 35 fokos kánikulában még az árnyékos erdő sem nyújt lehűlést. Mi sem mentünk messzire, inkább leültünk egy padra a tó mellett és élveztük a tájat és a nyugalmat.

Erdei dzsipezés

A múlt héten megkaptuk a végleges rendszámot a Jeep-re. Amerikában ugyanis a legtöbb államban a rendszám nem a kocsihoz tartozik, hanem a tulajdonoshoz. Ha valaki eladja az autóját, akkor a rendszámot viheti tovább az új kocsijára. Nekünk nyilvánvalóan nem volt még texasi rendszámunk, ezért teljesen újat kaptunk. Az autó regisztrációja és a rendszám kiállítása azonban beletelt néhány hétbe, addig csak egy ideiglenes rendszám volt a kocsi hátulján. A másik újdonság, hogy vettünk a Jeepre terepgumikat, mégpedig Goodyear Wrangler típusúakat. Ez valójában egyfajta átmeneti gumi az aszfaltgumik és a hatalmas bütykökkel rendelkező igazi off-road gumik között. A speciális kialakítás miatt aszfalton sem ráz és nem is zajos, ugyanakkor viszont alkalmas arra, hogy a laza talajon is megkapaszkodjon. A gyár olyanoknak ajánlja, akik nagyrészt aszfalton közlekednek és csak néha mennek földutakra, tehát nekünk pont ideális. A héten gyorsan ki is vittem a Jeepet egy közeli erdőbe, amiről egy rövid videót is készítettem:

Hurrá, megérkeztek a cuccaink!

Másfél hónap után végre megérkeztek a dobozaink Texasba. Eredetileg 3-4 hetes szállítási időt ígért a költöztető cég, ami normálisnak is tűnt, hiszen azt gondoltuk, hogy végig hajón jönnek a Panama-csatornán keresztül. Kiderült azonban, hogy csak Los Angelesig hajóztak a cuccaink, onnan vonattal, vagy teherautóval hozták őket Houstonba. Ennek fényében különösen meglepő, hogy ilyen sokáig tartott, főleg, mivel LA-be már három hete megérkeztek. Az biztos, hogy nem sokat gyorsított a procedúrán, hogy három különböző cégen is keresztülmentek a dobozaink, volt egy, amelyik Hawaiin felpakolta őket a hajóra, egy másik, amelyik LA-ben átrakta őket a szárazföldi szállítóeszközre és egy, ami Houstonban kiszállította a Meyer Oaks-ba. A lényeg azonban, hogy itt vannak hiánytalanul, így amint kipakolunk, végre otthonosabban érezhetjük magunkat az új lakásunkban is.

A cuccaink összepakolva Hawaiin

Viszik a dobozokat a hawaii költöztetők

Röpke másfél hónap után megérkeztek Houstonba

Már csak a kipakolásra várnak az új lakásunkban

Jeep Cherokee

A bürokratikus bonyodalmak ellenére viszonylag hamar megszereztük a helyi jogosítványt, így nem volt akadálya, hogy autót vegyünk, pontosabban dzsipet, mert az kijelenthető, hogy ez egy teljesen külön műfaj. Már 2009-ben is szerettünk volna terepjárót venni, de akkor még különböző okok miatt inkább egy Subaru Forester mellett döntöttünk, amit aztán egy percre sem bántunk meg. Hawaiin pedig egyszerűen felesleges lett volna a terepjáró, így ott egy Suzuki Esteem lett a járművünk, ami szépen ki is szolgált minket. Texasban azonban egészen más a helyzet. Egyrészt itt gyakran vannak akkora esők, hogy 10-15 centiméteres víz áll az utakon, ahova nagyon hasznos a magas autó. (Időnként pedig nagy árvizek is előfordulnak, de akkor már csak csónakkal lehet közlekedni, és ez nem vicc!) Másrészt a déli államokban sok olyan természetvédelmi terület van, ahova csak földutakon lehet eljutni, így természetfotósként nem volt választás, terepjáró kellett. Vagy legalábbis valami terepjáró forma, ugyanis az is hamar világossá vált, hogy itt, ahol nincs hó, többnyire csak olyanok vesznek négykerékhajtású autót, akik off-roadozni szoktak és ez sajnos meg is látszik az autókon. Az ötödik 4x4-es kocsi megtekintése után így inkább lemondtam a négykerékhajtásról. A legtöbb „terepjárót” azonban szerencsére kétkerékhajtású változatban is gyártják és itt az ilyen autók nagyon elterjedtek, így választék volt bőven a használtpiacon. Mivel én nem off-roadozni akarok, csak időnként szeretnék bejutni néhány nem túl rossz minőségű földútra is, így ez nem feltétlenül hátrány. Jó gumikkal egy magas építésű kétkerékhajtású autóval is messzire lehet jutni.

Ha már volt választék, akkor reménykedtem, hogy talán sikerül egy klasszikus Jeep Cherokee-t találni, ami mindig is nagyon tetszett. A ’80-as évekből származó szögletes dobozforma szerintem nagyon mutatós, a modern SUV-knál jóval nagyobb hasmagasság pedig nem csak jól mutat, de földutakon is nagyon hasznos tulajdonság. Ezt a típust (XJ) 1984 és 2001 között gyártották, ezért úgy éreztem, hogy talán most van az utolsó esély, hogy ilyenünk legyen, hiszen ebből már a legfiatalabbak is legalább 15 évesek. A mienk 2000-es, tehát a lehetőségekhez képest „fiatal”, amire Houstontól északra egy kisvárosban sikerült rábukkanni. Az XJ-t 4000 cm³-es soros hathengeres motorral gyártották, ami körülbelül 190 lóerős és valamivel több, mint 310 Nm-es nyomaték leadására képes. Habár hihetetlenül nagy élmény egy ilyen autót vezetni, környezetvédőként természetesen okoz némi rossz érzést bennünk, de az legalább megnyugtató, hogy nem dízel. Terepjáráshoz ugyanis kell a nagy nyomaték, amit vagy dízelmotorral, vagy nagy méretű benzinessel lehet elérni, akkor pedig már inkább benzines legyen, aminek a széndioxid kibocsátása ugyan magasabb, minden más tekintetben azonban kevésbé káros a környezetre, mint a gázolajos autók. Amerikában amúgy sincs választási lehetőség, errefelé ugyanis úgy tartják, hogy a gázolaj traktorba való, így itt csak benzines Jeep létezik. Az okos vezérlés és az automata váltó miatt azonban nem is nagyon lehet hajtani ezeket a nagy motorokat, a fordulatszámmérő alig megy néha 2000 fölé. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez egy takarékos motor, de finoman használt jobb lábbal nem olyan vészes a fogyasztása. Egy ilyen autóval amúgy sem kívánja az ember a száguldást, ez a relaxált krúzolás híveinek való. Senkit ne tévesszen meg az oldalán a Sport felirat, az csak a felszereltségi szintet jelenti. Három változatban árulták ugyanis a Jeep Cherokee-t, az alap Classic, a full extrás Limited és a kettő között a Sport felszereltség volt elérhető, amibe beletartozik a dupla légzsák, a szervokormány, az elektromos ablakok és tükrök, a központi zár, a klíma és a cruise control. A belseje nagyon amerikai, látszik, hogy ezt haszonjárműnek szánták, dizájnra pedig nem sokat költöttek, de nekem pont ezért tetszik. Habár ’97-ben kívül-belül megújult egy kicsit a Cherokee, azért szerencsére továbbra is mindenhol követi a ’80-as évek szögletes formavilágát. Csak az a modern JVC fejegység nem illik bele, de majd idővel talán beszerzünk helyette egy eredeti Jeep autósrádiót.

Persze egy Jeep esetében nem is a kinézet a fontos, hanem maga a dzsipség. Ezt nyilván csak a Jeep tulajok érthetik, amire van is egy mondás: it's a Jeep thing, you wouldn't understand, ami annyit jelent: ez amolyan dzsipes dolog, úgysem értenéd. Ezt olyankor mondjuk, ha valaki bármilyen okból értetlenül áll a terepjárónkhoz, vagy ahhoz, amit a dzsipünkkel csinálunk. A sima hátsókerékhajtás miatt a mienk nyilvánvalóan nem igazi off-road járgány, de a magas felépítésnek hála, megfelelő terepgumikkal azt hiszem a természetfotós útjaimon is használható lesz. A biztonság kedvéért azért majd összebarátkozok néhány helyi Wrangleressel, hogy legyen, aki kihúz, ha mégis elakadnék. ☺

Minden kezdet nehéz

Ez persze közhely, de nagyon igaz. Pedig azt hinnénk, hogy mivel már harmadszor költözünk az USA-n belül, mostanra már minden rutinból megy. Hát, sajnos nem. Mivel a köztes állomás egy távoli szigeten volt, ezért minden költözés során csak fejenként kétbőröndnyi cuccot vihettünk magunkkal. Hawaiira nem is vittünk mást, minden egyebet eladtunk a költözés előtt, aztán Hawaiin újra megvettük a legszükségesebbeket, ami nem volt éppen olcsó mulatság. Éppen ezért most inkább egy költöztető céggel ideszállíttatjuk a dolgainkat, amik azonban még mindig nem érkeztek meg, szóval egyelőre elég fapadosan élünk. Az igazi nehézséget azonban nem is ez okozza, hanem az amerikai bürokrácia útvesztőiben való bolyongás, vagy pontosabban a texasi ügyintézés bonyolultsága, ugyanis minden államban máshogyan működnek a dolgok és eddig talán Texas tűnik a legkörülményesebbnek. A helyi jogosítvány elintézése igazi kínszenvedés volt, ráadásul minden ügyintéző másképp értelmezi a szabályokat, így fordult elő, hogy amíg nekem viszonylag könnyedén becserélték a hawaii jogsit, addig Gabinak ugyanazok a papírok nem voltak elegendőek hozzá. Ahhoz ugyanis, hogy texasi jogosítványt kapjunk, természetesen le kellett adni a hawaiit, bemutatni az SSN-t (társadalombiztosítási szám), majd igazolni, hogy legálisan vagyunk az országban, és hogy van texasi lakcímünk. Mindehhez több, egymástól független iratot kell bemutatni, amiket nem is olyan egyszerű beszerezni, ha az ember alig pár hete érkezett Texasba. Egy másik bürokratikus bonyodalom miatt ráadásul egyelőre nem tudunk autót bérelni, ami tovább nehezíti a dolgunkat. Gabi jogsijának a megszerzésére tömegközlekedéssel egy teljes napunk ment rá, mivel kétszer kellett elmenni az okmányirodába. Amerikában mindenhol nagyon nehéz autó nélkül, de itt, Houstonban különösen. A tömegközlekedés szörnyű és ez a hely nagyon nem a gyalogosoknak van kitalálva. Járdák alig vannak, a zebrákon való átkelés nagyon lassú, sőt az autósok egy kicsit sem figyelnek a gyalogosokra. Egyszerűen annyira nincsenek hozzászokva, hogy emberek gyalog is közlekedhetnek, hogy nem számítanak rá, hogy a zebrán gyalogosok is lehetnek. Egy autókereskedés mottója például az, hogy Nobody walks, azaz senki sem gyalogol és valóban, rajtunk kívül senkit nem látunk gyalogolni. Itt mindenhez autóra van szükség, még a bank automatákhoz sem kell kiszállni a kocsiból. ☺

Guns N' Roses koncert

Még egy hete sem voltunk Houstonban, máris a zenetörténelem egyik legnagyobb eseményén vehettünk részt. Ugyanis több, mint 20 év után újra összeállt a klasszikus Guns N’ Roses, vagyis mondjuk úgy, hogy az eredeti ötösből hárman (Axl, Slash és Duff) újra együtt zenélnek a GNR-ben. Mivel a zenekar legnagyobb sikerei ehhez a hármashoz kötődnek, így lényegében nevezhetjük ezt az eredeti felállásnak, a többi zenész közben „csak” jött-ment a zenekar életében. Oké, ez egy kicsit igazságtalan például Izzy-vel szemben, aki számos dal szerzője, vagy társszerzője volt, de azért egyértelmű, hogy könnyebb pótolni egy ritmusgitárost, mint egy olyan szólógitárost, mint Slash, vagy egy olyan basszert, mint Duff. A zenekar igazán csak akkor működött jól, amikor a klasszikus hármas együtt zenélt és csak árnyéka volt a régi önmagának miután Slash és Duff kilépett a kilencvenes évek második felében. 2006-ban Budapesten is láthattunk egy GNR koncertet, amiben akkor már csak Axl volt az eredeti bandából és bár nem volt olyan rossz az a koncert sem, de azért érezni lehetett, hogy valami, vagy pontosabban valakik hiányoznak. Szerencsére tavaly kibékült Axl és Slash, majd idén tavasszal bejelentették, hogy mind Slash, mind Duff újra csatlakozik a bandához és egy hatalmas turnét fognak végignyomni Észak-Amerikában. Ennek egyik állomása volt a houstoni koncert múlt héten pénteken. Nagyon örültünk az időzítésnek, hiszen minden idők egyik legjobb bandáját láthattuk újra, ezúttal azonban végre a klasszikus felállásban.

A koncert az NRG stadionban volt, ami egy 72000 fős focistadion és természetesen tele volt a banda rajongóival. A buli valamivel 10 óra előtt kezdődött az 1987-es It’s So Easy-vel és valóban úgy tűnt, hogy ez nagyon könnyű nekik. Hihetetlen könnyedséggel játszották nem csak ezt a dalt, de a többit is úgy adták elő, mintha újra huszonévesek lennének.

A közel három órás koncerten 25 dalt hallhattunk, olyan, élőben ritkán játszott számok is megszólaltak, mint az Estranged, a Coma, vagy a Civil War. Persze nem maradtak ki az igazán bulis nóták sem, a Welcome to the Jungle, a You Could Be Mine, a Sweet Child O' Mine, a Nightrain, de a koncert zárásaként a Paradise City is elhangzott. Természetesen a klasszikus balladák is a setlist részei voltak, a Don’t Cry, valamint a November Rain. Ez utóbbi különösen érdekes volt, ugyanis közben elromlott a zongora és igencsak furcsa hangokat produkált. Szerencsére Axl viccesen fogta fel a dolgot és némi káromkodás után így is végigjátszották a dalt.

Ide kattintva, további amatőr felvételek is láthatóak a houstoni buliról

A koncert alapján úgy véljük és a rajongók eddigi visszajelzései szerint is úgy tűnik, hogy nagyon jó ötlet volt, hogy a klasszikus triumvirátus újra együtt zenél. Axl kétségtelenül még mindig az egyik legjobb frontember, Slash továbbra is hibátlanul penget, Duff pedig mostanság is tökéletesen hozza a basszus témákat. Meg kell hagyni, hogy a zenekar többi tagja is nagyon jól játszott, különösen Dizzy a billentyűkkel, aki azért már 1990 óta a banda tagja, tehát részese volt a zenekar legnagyobb sikereinek is. A buli során én végig úgy éreztem magam, mintha újra 12 éves lennék, amikor a You Could Be Mine-t meghallva azonnal a zenekar rajongója lettem, majd a többi "gánszoshoz" hasonlóan én is homlokra kötött kendővel és derékra csomózott kockás ingben jártam.

Beköltöztünk

Ahogyan minden eddigi költözésünk során, úgy most is egy szállodában töltöttük az első hetet. Általában ennyi idő kell, amíg lakást bérelünk és elintézzük a beköltözéshez szükséges dolgokat. Mivel szeretjük saját szemmel is látni a lakást mielőtt kibéreljük, nem szoktuk a lakáskeresést a távolból intézni. Most azonban egy kicsit másként történt, mivel korábban már az állásinterjú miatt jártam Houstonban és egy ingatlanügynök segítségével megnéztem néhány apartman központot. Pár héttel az utazásunk előtt kiderült, hogy az egyikben van egy üres lakás, ami pont megfelel nekünk, így még a távolból szerződést kötöttünk. Az új lakásunk a Meyer Oaks Apartman Központban van. Az egész komplexum hasonlít egy kicsit a Syracuse-i Nob Hillre. Ez is több épületből áll, vannak medencék és minden épülethez tartozik mosoda. Szerencsére közel van a buszmegálló is. Busszal egyébként nagyjából 20 perc alatt érek be a munkahelyemre. Ismét egyszobás lakást béreltünk, ami Amerikában azt jelenti, hogy a hálószoba mellett még van egy nappali is, plusz konyha és persze fürdő. A lakás 70 négyzetméteres, tehát el fogunk benne férni. Az új otthonunk az épület szélén van a második szinten. Mivel természetesen bútorozatlan, így az első héten kellett beszerezni a legalapvetőbb dolgokat, amíg a szállodában laktunk. Véletlenül nagyon szerencsésen választottuk meg a költözés időpontját, ugyanis Texasban minden évben van egy hétvége, amikor nem kell adót fizetni a termékekre, tehát ÁFA nélkül, nettó áron lehet vásárolni a boltokban és az első teljes hétvégénk pont ez a Tax Free hétvége volt. A legfontosabb dolgokat így aztán gyorsan be is szereztük, ágyat, mikrót, stb. Persze sok dolog van még hátra, mire minden kialakul, de egyelőre nagyon élvezzük az új életünket.

Kaliforniai kalandok

Amíg Hawaiin éltünk, néhány alkalommal volt szerencsénk Kaliforniába is eljutni, amikről a hawaii blogunkban már beszámoltunk. Annak érdekében, hogy minden amerikai kalandunk néhány kattintással könnyen elérhető legyen ebből a blogból, úgy gondoltuk, hogy készítünk egy összefoglaló bejegyzést a kaliforniai útjainkról:

2013 szeptemberében ellátogattunk Los Angelesbe, majd a Sequoia Nemzeti Parkban is kirándultunk egyet, az óriás mamutfenyők földjén. A nemzeti parkról egy ismeretterjesztő cikket is készítettem, ami a Természetbúvárban jelent meg 2016-ban.

2014 áprilisában Gabi San Diegoba utazott, ahol részt vett az AACR nevű szervezet szakmai konferenciáján.

2015 novemberében pedig Észak Kaliforniában jártunk, ahol két napot töltöttünk a Yosemite Nemzeti Parkban és San Francisco nevezetességeit is megtekintettük, sőt még a Tankcsapda koncertjére is eljutottunk.

Újra Amerikában

Négy és félévnyi hawaii kitérő után visszatértünk Amerikába. Persze közigazgatásilag Hawaii is az USA-hoz tartozik, de igazából nem sok minden emlékeztet Hawaiin Amerikára. Az új lakóhelyünk: Houston, Texas. Hétfőtől a Baylor College of Medicine-ben fogok dolgozni, Gábor pedig újra beveti magát Észak-Amerika gazdag vadonjába. Üdv újra Amerikában!