Rachel Carson National Wildlife Refuge és Wells Reserve

A múlt szombatot egy érdekes tengerparti sós mocsaras területen töltöttük, amihez Connecticutet is beleszámítva négy államon át autóztunk. A célállomás ráadásul egy számunkra új állam volt, hiszen Maine-ben még nem jártunk korábban. Ez a hatodik New England-i állam és egyben az USA legkeletibb régiója. Érdekessége, hogy csupán egy amerikai állammal, New Hampshire-rel szomszédos, na meg természetesen Kanadával. Nekünk pedig Maine a 31-ik állam, ahol jártunk.

Maine főleg a sziklás tengerpartjairól és a hatalmas erdős területeiről ismert. A mi célunk azonban az állam legdélebbre fekvő tengerpartja volt, ahol egy nagyon érdekes élőhely, a sós tengerparti mocsár figyelhető meg. Itt az Atlanti-óceán gyakran elönti a területet, ezáltal pedig sós víz marad a mocsárvidéken, ami egyedi élővilágnak ad otthont. A terület nagy része természetvédelmi terület, amit a Rachel Carson Nemzeti Vadvilág Menedék és a Wells Természetvédelmi Terület (térkép) őriz. Először a vadvédelmi területet jártuk be. Itt egy erdei ösvényen túrázva ismerhetjük meg a helyszín élővilágát, és a számos erdei nyiladékon a sós mocsárra is ráláthatunk, helyenként pedig még az Atanti-óceán is feltűnik a távolban. A Wells Reserve a menedék szomszédságában található. A régi farmépületekből álló központi részről számos túraútvonal vezet a környező erdőkhöz, mocsarakhoz és rétekhez, sőt az egyik ösvényen még az Atlanti-óceán homokos partjára is eljuthatunk, ami nyilvános strandként üzemel. Habár elég messze van tőlünk ez a hely, hiszen oda-vissza mintegy hét órát autóztunk, de biológusként mindenképpen megérte elmenni erre a különleges helyszínre.

Mount Everett State Reservation

Vasárnap elhagytuk az államot és átruccantunk Massachusettsbe. A célunk a Mount Everett megmászása volt. Ez egy 870 méteres hegy, ami a róla elnevezett állami természetvédelmi területen található közel a connecticuti határhoz (térkép). Éppen dél körül érkeztünk meg, így a parkolóban gyorsan befaltuk az előre csomagolt szendvicseinket, hiszen a járvány miatt még mindig nem nagyon lehet, vagy mondhatjuk úgy is, hogy nem érdemes étterembe menni. Az új helyzethez még próbálunk alkalmazkodni, de ez is megszokható. Az első túránk a Guilder-tó körül vezetett. Szép öreg fenyőerdő veszi körül ezt a tavat, így kellemes fenyőillatban túrázhattunk. Ezt követően pedig jött a "csúcstámadás". A parkolóból nagyjából 1 kilométeres túraösvényen lehet elérni a hegy tetejére. Ez az útvonal a híres Appalache-ösvény része, ami egy 3500 kilométer hosszú gyalogtúra és Amerikát szeli keresztül észak-déli irányban. Az Appalache-hegység több hegyét láttuk már korábban is, hiszen ennek a része a Smokies, valamint a Green- és a White Mountains is. A csúcs közelében több helyen is szép kilátásban gyönyörködhettünk, a csúcsról azonban a sűrű növényzet miatt nem sok mindent látni, de egy szelfire azért megálltunk.

Hammonasset Beach State Park

Connecticut államot délről végig az Atlanti-óceán határolja, ezáltal több, mint 150 kilométernyi tengerparttal rendelkezik. A part nagyobb része be van építve, de akad néhány nyilvános partszakasz is. Az egyik ilyen a Hammonasset Beach Állami Park (térkép). Ez a legnagyobb tengerparti park az államban és a strandoláson túl természetvédelmi területként is funkcionál. Az egyik legnépszerűbb kirándulóhely a környéken, ezért mindig nagy a tumultus, mi azonban hétfőn délelőtt jöttünk, így még éppen elviselhető volt a tömeg. Nagyon jól éreztük magunkat, biztosan visszajövünk még és alaposabban is felfedezzük majd a parkot.

Házba költöztünk

A Chestnut Hillben lévő lakásunk nem vált be. A szomszédaink állandóan hangoskodnak, a menedzsment pedig teljesen inkompetens, így a hónapok óta tartó panaszkodás ellenére sem történt változás, ezért alig vártuk már, hogy elköltözhessünk. Egy éves szerződésünk van, tehát még augusztus végéig fizetnünk kell, de muszáj volt már eljönnünk onnan. Úgy döntöttünk, hogy házat bérelünk. Némi keresgélés után találtunk egy megfelelő méretűt egy zsákutca végén.

A ház mögött és mellett is erdő van, így teljes a csend. Pontosabban csak a természet hangjait halljuk. Esténként tücsökciripelésre alszunk el, reggelente pedig madárcsicsergésre ébredünk. A bejárati ajtó melletti bokorban vándorrigó fészkel, a bokor alatti üregben pedig egy csíkosmókus lakik. Egy másik csíkosmókus pedig a hátsó udvarban ütött fészket és rendszeresen a teraszunkon rohangál, miközben a fákon szürkemókusok kergetőznek. Gyakran tévednek vadnyulak az udvarunkba, de a szarvasok is rendszeres vendégeink. Egyelőre minden fénykép a házból készült egy kompakt fényképezőgéppel, de amint teljesen berendezkedtünk, igyekszem majd a természetfotós felszerelésemmel is megörökíteni a környék élővilágát.

Az első csipi a bejáratot őrzi

A másik csipi a kedvenc helyéről szemléli a "birtokát"

Gyakori vendég a gyapotfarkú nyúl

Bambi is benézett hozzánk

Kirándulás és madárfotózás a West Rock Parkban

Még mindig tart a kijárási korlátozás Connecticutben is. A helyi állami parkok azonban látogathatóak, ha tartjuk a kellő távolságot másoktól. Természetfotós felfedezőútjaimon úgy tapasztaltam, hogy délelőttönként az emberek inkább lustálkodnak, ezért vasárnap ebéd előtt meglátogattuk az egyik kedvenc helyünket a West Rock Állami Park egy "titkos" részét (térkép). Véletlenül bukkantunk erre a területre még januárban, amikor a park közepén lévő tó mellett már nem volt parkolóhely és emiatt át akartunk autózni a Sleeping Gianthez. A West Rock Park eme többé-kevésbé rejtett helyén szerencsére jóval kevesebb ember szokott kirándulni, ezért már korábban is ide terveztem a tavaszi és nyári természetfotós projektjeim egy részét.

Számos madárodú van itt kihelyezve, így alig vártam, hogy végre megérkezzen a tavasz és kiderüljön, hogy milyen madarak fognak itt fészkelni. Pár hete aztán lehullt a lepel, amikor megérkeztek a telelőterületeikről az odúfecskék és egy vörösbegyű kékmadárpár is. Az odúfecskék nagyon szép fémes fényű, kékes-zöldes tollazattal rendelkeznek. A rigóféle kékmadár esetében azonban csak a hímek ilyen látványosak, a tojók jóval fakóbbak.

Mivel a fészekdobozok tetején ücsörgő madarak nem túl fotogének, ezért a múlt heti természetfotós kiruccanásaim során a szokásos "trükköt" alkalmaztam. Az egyik odú mellé egy tetszetősebb faágat helyeztem, bízva benne, hogy a madarak majd erre is leszállnak. Azt az odút választottam, amelyiknél a korábbi megfigyeléseim során láttam, hogy a fecskék és a kékmadarak is szeretnék használni, remélve, hogy itt mindkét madárfajról sikerül szép fotókat készíteni. Néhány méterre az odútól aztán leültem a fotófelszerelésemmel és magamra terítettem egy álcahálót és így, a madarak elől rejtve várakoztam. Mivel jelenleg nem nagyon lehet filmet előhívatni, ideiglenesen visszatértem a digitális fényképezőgépemhez. A madarakra nem kellett sokat várnom, rövidesen megérkeztek a fecskék és örömmel használták a kihelyezett ágat. A fecskéket pedig azonnal követte a hím kékmadár is, hogy elzavarja őket az odú közeléből, így bevállt a tervem és sikerült mindkét madárfajról természetfotókat készítenem.

Home office a COVID-19 miatt

A koronavírus járvány miatt kedd óta az Arvinas is zárva van, csakúgy, mint a legtöbb vállalat és intézmény az Egyesült Államokban. Számomra ez azonban nem vakációt jelent, hanem távmunkát. Szerencsére van egy csomó számítógépes teendő, így egy darabig labormunka nélkül is akad feladat. Gábor szintén itthonról dolgozik és mostanság ő is kevesebbet megy terepre, mert sajnos sok felelőtlen ember valóban nyaralásként tekint a kényszerű munkaszünetre és otthonmaradás helyett inkább elözönlik a természetvédelmi területeket és parkokat.

Analóg madárfotózás

Múlt héten visszamentem a Silver Sands Állami Parkba, hogy kipróbáljam az "új" Canon EOS-1 filmes fényképezőgépemet. Repülő madarakat fotóztam, hogy igazán próbára tegyem a gép és persze a saját képességeimet is ezzel az ősi analóg eszközzel. Túl vagyok a film szkennelésén és a géppel nagyon elégedett vagyok. Sajnos azonban a labor elrontotta a filmhívást, ezért a képeken átlósan sötétebb és világosabb foltok láthatóak, mert nem egyenletesen történt meg a hívás, ami különösen azokon a képeken látszik, ahol az égbolt a háttér. Azt hiszem, keresnem kell egy új labort, de az is lehet, hogy ezentúl inkább magam fogom kidolgozni a filmet. További információ az első tapasztalataimról az "új" masináról a szakmai blogomban olvasható. A képeken egyébként ezüstsirályok (Larus argentatus) láthatóak.

Silver Sands State Park

Múlt szombaton lementünk az óceán partjára, a Silver Sands Állami Parkba (térkép). Ahogyan a nevéből is sejthető, ez egy homokos tengerpart, ami nyáron kedvelt strandterület. Érdékessége, hogy a parttól párszáz méterre van egy kis sziget, amit egy vékony, köves homokpad köt össze a szárazfölddel. Ezt rendszeresen elönti a dagály, viszont apály idején néha át lehet sétálni rajta a szigetre. A hétvégén sajnos nem volt elég alacsony az apályszint, viszont hétfőn délután, amikor visszamentem madarakat fotózni, elég alacsonyra húzódott a víz, így pedig már át lehetett rajta menni. A parkhoz tartozó város, Milford tipikus amerikai tengerparti város, cölöpökre épült házakkal és zsúfolt utcákkal. Hangulatos kis hely, biztosan visszajövünk még ide.

Milford a homokpadról nézve

Hétfőn az apály elég alacsony volt a sétához