Ősz Amerikában

Az észak-amerikai és az európai erdők őszi színösszetétele kissé különbözik egymástól. Míg Európában többnyire a sárga szín dominál, addig az amerikai kontinens erdeiben a sárga színárnyalatai közé gyakran vegyül a vörös szín ezernyi tónusa is. Októberben a legszebb az erdő errefelé, ami kiváló lehetőségeket nyújt egy kis őszi tájfotózáshoz, ha az időjárás engedi. Az elmúlt héten szerencsére éppen a terveimnek megfelelően alakult az idő. Kedden reggel gyönyörű, napsütéses időre ébredtem, ezért egy gyors reggeli után beugrottam a Foresterbe és nekiindultam, hogy megörökítsem az őszi erdő színeit.

Szerdán ismét hamisítatlan indián nyár fogadott, így az egyik kedvenc helyemet, a Green Lakes Parkot vettem célba. A táj errefelé nyáron is csodás, de legszebb arcát ilyenkor ősszel mutatja, amikor a színek kavalkádja fogadja az erre járó természetfotóst.

Csütörtökre esős, borús időszak váltotta fel a korábbi indián nyárt, ami viszont tökéletes időszak zuhatagok fotózásához. Az USA észak-keleti része nyugodtan nevezhető a vízesések földjének. Nem csak azért, mert itt található a világ egyik leghíresebb vízesése, a Niagara, de errefelé számtalan kisebb-nagyobb zuhatag is szabdalja a hegyvidéki vízfolyásokat. Ezek egyike a Chittenango-vízesés, amely nem messze található a Green Lakes Parktól. A zuhatag kezdetén egy nagy, mintegy 55 méter mély szakadékba zuhan alá a víz, majd sok kis kaszkádszerű zubogót alakít ki a 400 millió éves kövek között és kilométereken át így kanyarog az erdő mélyén. A vízesés környékén sok ösvény van kialakítva a turisták számára, de mint általában, az igazán szép látvány eléréséhez le kell térni a turistautakról. A „rossz idő” szerencsére minden normális embert otthon tartott, így nyugodtan fényképezhettem.

Szeptemberi kirándulások

Az idei év eddig bővelkedett érdekes kalandokban, az őszre viszont nagy dolgokat nem terveztünk. Mivel a rossz idő általában gyorsan beköszönt errefelé, így a szeptemberi kellemes hétvégéket igyekeztünk kihasználni, hogy minél több időt töltsünk a szabadban. Először a helyi állatkertbe mentünk el ismét, majd egy másik hétvégén a Highland Forest Parkban tettünk egy sétát. Ez a gyönyörű erdő New York állam közepén található Onondaga megyében. A parkot a 30-as években alapították, amivel a megye legidősebb parkja. Rengeteg túraösvény hálózza be a hegyi erdőt, de minden nagyon jól ki van táblázva, eltévedni nem lehet. Mi a közel 6 kilométeres Shortcut ösvényen mentünk végig.

Hosszúszárnyú bálnák

A bostoni kirándulásunk elsődleges célja a bálnák megfigyelése volt. Biológusokhoz méltóan, Gabi is és én is szeretjük az állatvilágot és igyekszünk kihasználni minden lehetőséget a különös és ritkán látott állatok megleséséhez. Az Atlanti-óceán nyugati partvidékén elsősorban a hosszúszárnyú bálnákkal való találkozásra van esély. A hosszúszárnyú bálna 14-15 méter hosszúra is megnő és akár a 40 tonnát is elérheti a tömege. Általában planktonikus rákokkal, úgynevezett krillel és apró halakkal táplálkozik. Különös ismertetőjegye a feltűnően hosszú mellúszója, amiről a nevét is kapta.

A hajó szombaton délután kettő körül futott ki Gloucester kikötőjéből. Még indulás előtt kaptuk a hírt, hogy a bálnák aznap a partoktól különösen távol tartózkodnak. Három órába is beletelt, amíg elértünk a hosszúszárnyú bálnákig, de a hajóút addig is szolgált látnivalóval. Útközben találkoztunk ugyanis egy csukabálnával. Ez jóval kisebb faj, mint a hosszúszárnyú bálna, nemigen nő 8-9 méternél nagyobbra és „csak” 12-14 tonnásra tud hízni.

Már elmúlt 5 óra, mire elértük a hosszúszárnyú bálnák csapatát. Ez a faj ugyanis társas lény, a „mi csapatunk” 8-10 egyedből állhatott. Amikor megérkeztünk, a kapitány leállította a motort és volt alkalmunk zavartalanul figyelni a bálnák életét, akik gondtalanul levegőztek és táplálkoztak a hajó körül. A klasszikus buborékfüggönyös halászati módszert ugyan nem láttuk, de a farok csapkodós technikát sikeresen alkalmazták a „bálnáink”. Az eljárás lényege, hogy a farokúszójukkal lökéshullámokat keltenek és az ily módon megzavart halakat fogyasztják. A sirályok és egyéb madarak előszeretettel keringenek a bálnák körül, reménykedve, hogy nekik is jut a lakomából.

Időnként kicsit arrébb mentünk, hogy közelebbről, vagy jobb szögből figyelhessük tovább a bálnákat. Nem egyszer nagyon közel, csupán 1-2 méterre úsztak el a hajónktól ezek az óriások. A távolban pedig sikerült megfigyelni, amint egy több tíz tonnás óriás kiugrik a vízből. Ezt a viselkedést szintén a táplálék megzavarására alkalmazzák a hosszúszárnyú bálnák, hiszen a hatalmas csobbanás kellően nagy lökéshullámokat kelt. Ezt követően hamarosan elkezdett lemenni a nap, így vissza kellett indulnunk. Még egy utolsó képet készítettem egy lebukó bálna farokúszójáról, ezután már csak a végtelen, nyílt óceánban gyönyörködhettünk a lemenő nap fényében.

Egy hétvége Bostonban

A magyar nemzeti ünnep természetesen itt nem munkaszüneti nap, de aznapra szabadságot vettem ki és az így kialakult háromnapos hétvégén elmentünk Bostonba. Massachusetts állam fővárosa nagyjából 500 kilométerre van és köszönhetően a város körüli dugóknak, elég hosszú utunk volt. Ahogyan legtöbbször, most is egy Days Inn motelben szálltunk meg (szorgalmasan gyűjtögetjük a hűségpontokat), ami Boston külvárosában volt. A dugók miatt pénteken már nem volt kedvünk bemenni a városba, inkább elmentünk a boszorkányperekről elhíresült Salem városába és megnéztük az Atlanti-óceán partját és a régi vitorlásokat is megtekintettük.

A szombati programunk volt a hétvége csúcspontja. Mint köztudott, mindketten szeretjük az állatokat, így aztán befizettünk egy bálnanéző túrára. A hajó egy halászfaluból, Gloucesterből futott ki és mintegy három órás út után értünk ki a bálnák aznapi táplálkozó helyéhez. Erről azonban majd Gábor külön beszámolót fog készíteni, addig csak néhány kép ízelítőül.

A bálnanéző túra miatt a bostoni városnézés vasárnapra maradt. Az időjárással nem volt szerencsénk, esős, felhős idő várt a legeurópaibbnak tartott amerikai városban. Egy kicsit sétálgattunk a belvárosban, lementünk az óceánpartra és természetesen nem hagyhattuk ki a világ leghíresebb egyetemét, a Harvardot sem. A dugók és az amúgy is hosszú út miatt nem sokkal ebéd után indulnunk kellett vissza, így aztán Bostonból nem láttunk túl sokat, de elhatároztuk, hogy ide még vissza fogunk térni.

Madáritatós fotózások

Mostanság folyton esős-borús idő van erre mifelénk, így a nyár elején épített madáritató hűsítő vize egyelőre nem túl vonzó a madarak számára. Időközben azonban kiszórtam egy kis napraforgómagot és az itató végéhez támasztottam egy farönköt, hátha a mókusok odaszoknak a les elé. Persze a magvakat a madarak is kedvelik, ezért egy úgynevezett beszállófát is elhelyeztem. A madarak ugyanis szeretnek előbb leszállni a közelben és körülnézni, mielőtt rárepülnek a kajára. Az ilyen ágakon pedig nagyon jól lehet fotózni a szárnyasokat. A nyár folyamán reményekkel telve többször is kiültem a lesbe fotózni és összességében nem is kellett csalódnom, a les bevált. Az ág egyik első használója a gyönyörű nevű szürke légykapótirannusz volt. Persze rovarevő lévén nem a magok miatt jött, csak megpihent egy kicsit az ágon és pózolt nekem a fotó kedvéért, majd tovaröppent. A vörösmellű magvágó tojója viszont éhesen érkezett, sőt a közel anyányi fiókáját is megetette egy kis szotyival. Szomjas madárral viszont sajnos egyszer sem találkoztam a nyár folyamán. A csíkosmókusok viszont előszeretettel járnak az itatóra, hogy a szomjukat oltsák. Persze a magvakat sem vetik meg, hasonlóan a szürkemókusokhoz. Rájuk mindig lehet számítani, sőt néhány szemtelen szürkemókus, nem elégedett meg a kihelyezett kajával és a les oldala alatt járatot ástak a les belsejébe, hogy az összes ott tárolt napraforgó- és kukoricamagot megegyék. Azóta keményfalú műanyagdobozban tárolom az eleséget, meglátjuk ezzel is elboldogulnak-e ☺

Autós dolgok

Pár hete letettük az amerikai forgalmi vizsgánkat, így most már teljes értékű amcsi jogsink van. Tavaly ugyanis csak a kresz vizsgát csináltuk meg és egy biztonságos vezetés kurzust, hiszen az így megkapott tanulói engedély és a magyar jogsi elég volt az autóbiztosításhoz. A kurzus viszont csak egy évig érvényes, ezért most levizsgáztunk, hogy többé ne legyen vele gond. A forgalomban való gyakorlást és a forgalmi vizsgát itt mindenki saját (családi, baráti) autóval kénytelen megoldani, így azonban nem kell oktatónak sem fizetni. Amerikában a jogosítvány megszerzése megúszható nagyjából 70-80 dollárból. Mi természetesen a saját Subarunkkal vizsgáztunk. Ádám pedig a saját autójával, pár napja ugyanis ő is vett autót, természetesen a méreteihez illőt: Mercury Grand Marquis.

Kerti parti ismét

A munkacsoportunk vezetője minden nyáron szokott grillsütős (BBQ) partit rendezni a munkatársak számára. Ahogyan tavaly, úgy idén is hivatalosak voltunk. A vendégeknek ezúttal is csak egy kis desszertnek valót illett vinni. Mi kókuszkockát készítettünk, aminek nagy sikere volt, hiszen itt ilyet nem szoktak csinálni. Ezúttal mi vittük el Aparna barátnőmet és a férjét, mert a tavalyi bulival ellentétben, ugyebár már nekünk is van kocsink ☺

Green Lakes strand

A nyár eleji körutazásunkon tapasztalt kellemes időjárás után, csakúgy, mint otthon, itt is beütött a kánikula. A nagy hőséget, ha tehettük, hétvégente a strandon igyekeztünk átvészelni. Több környékbeli tavat is kipróbáltunk (itt nem nagyon vannak a hazaiakhoz hasonló medencés strandok), végül a gyönyörű környezetben fekvő Green Lakes Park vált be a leginkább, ezért oda többször is visszamentünk. A nagyobbik tó alkalmas a strandolásra, ezt a tavat, már tavaly ősszel és télen is körbejártuk. Nagyon kellemes, homokos partja van, szép zöld színű vize és körben mindenfelé erdők övezik. A vízben halakkal úszkálhatunk, a partot pedig a sirályokkal kell megosztanunk.

Madáritató építés

Egy erdei tisztáson elhelyezett madáritató nagyon hasznos lehet madárvédelmi szempontból, hiszen a környék madarai itt állandóan szomjukat olthatják és még a parazitáktól is könnyebben megszabadulhatnak fürdőzés közben. Az itató ráadásul remek lehetőséget ad a madarak fotózására is, ezért úgy döntöttem, hogy építek egy madáritatót és mellé egy leskunyhót.

A helyszín a Nob Hill mögötti tisztás, ahol a csíkosmókusokat is fotóztam. Az itatót építési hulladékokból készítettem, amiket a „jóemberek” a közeli erdőben szoktak lerakni. A hulladék egy része így legalább a természet szolgálatában lett felhasználva. Csak néhány OSB lapot vásároltam a leskunyhóhoz, valamint vastag fóliát, amiből a medence készült. A medence falát téglából készítettem, amit szintén a „szemétlerakóban” találtam, a fólia rögzítését szegeléssel oldottam meg, valamint egy sor téglát helyeztem rá.

Fotós szempontból azt szeretem, ha a témával nagyjából egy szintben lehetek. Ásni nem sok kedvem volt, meg aztán a sziklás talajon nehéz is lett volna, ezért az itatót emeltem meg úgy, hogy ülve fotózva elérhessem a kívánt hatást. A leskunyhó tetejét úgy alakítottam ki, hogy az esővizet egyenesen az itatóba vezesse, illetve egy részét egy hordóba. Ennek segítségével tudom majd pótolni az itatóból elfogyott vizet. A les kémlelőnyílását barna szövettel fedtem be, amin vágtam egy kis rést, hogy kidughassam rajta a teleobjektív elejét. Az itató végét mohás faágakkal rendeztem be.

Kilátás a lesből az itatóra