Svájc

Szeptember elején egy pár napot Svájcban töltöttünk. Gabi egy kétnapos konferencián vett részt Zürichben, én pedig addig természetfotóztam a Berni-Alpokban, majd két napot együtt is eltöltöttünk az Alpok egy másik régiójában. Zürichbe érkezve autót béreltünk és egy kicsit megnéztük a várost. Őszintén megvallva, a nagyvárosok nem igazán a mi világunk, így túl sok időt nem is pazaroltunk rá. Bevásároltunk néhányat a híres svájci csokikból és egy remek étteremben kipróbáltuk a helyi gasztronómiát is (sült borjúkolbász, hagymás szósszal és sült reszelt krumplival), majd nyugovóra tértünk a hosszú és fárasztó repülőutat követően.

Amíg Gabi a konferencián szívta magába a tudást, addig én elautóztam a Niederhornra (térkép), hogy kőszáli kecskéket fotózzak. Az út kifejezetten szép volt, a vidéki Svájc már sokkal inkább nekünk való térség. Gyönyörű kisvárosokon keresztül értem Beatenbergbe, ahonnan gondolával mentem fel a Niederhorn csúcsára. A közel 2000 méteres hegyről indulva aztán egy csodás hegygerincen sétálgattam a kecskék után kutatva. A kőszáli kecske (Capra ibex) kiváló hegymászó és az Alpok magasabb régióiban él. Jó pár kilométert gyalogoltam a gerincen és élveztem a gyönyörű kilátást az Alpok magas hegycsúcsaira. Az egyik oldalon egy mély völgyben néhány magányos házikó állt, a másikon két tó és a közöttük lévő város, Interlaken helyezkedett el. A település fölé magasodva tornyosult a svájci Alpok egyik legszebb régiója olyan 4000 körüli hófödte hegycsúcsokkal, mint az Eiger, a Mönch és a Jungfrau, amely 4158 méteres magasságával a régió legnagyobb csúcsa. Nagyon jól éreztem itt magam, amit csak fokozott, amikor rátaláltam a meglepően meleg időjárás miatt a hegygerinc árnyékos oldalán hűsölő kőszáli kecskékre. Egy darabig csak figyeltem a pihengető és kérődző állatokat, majd amikor délután négy körül kijöttek a tisztásra legelészni, végre fotózni is tudtam őket. Nagy szarvú bakkal sajnos nem találkoztam, de a csoportban lévő aranyos kecskegidák látványa kárpótolt. Jó alaposan körbefotóztam az érdekes patásokat és úgy döntöttem, hogy a következő "munkanapot" is közöttük töltöm, így végül lett egy komplett galériám a kőszáli kecskékről.

A kétnapos konferencia után elhagytuk Zürichet és átmentünk az Engadin régióba. A híres síparadicsomban, St Moritzban szálltunk meg, az 1928-as és az 1948-as téli olimpiák helyszínén. Az alpesi városka azonban nyár végén is nyüzsgött. Először Pontresinába mentünk, ahol abban reménykedtem, hogy Gabival közösen is látunk majd kőszáli kecskéket. Nem volt azonban szerencsénk, de így is kirándultunk egy jót a környéken. Sífelvonóval mentünk fel az Alp Languardra (térkép). A libegő 2326 méteren tett ki minket, ahonnan még jókora túrát tettünk meg az Alpokban. 2732 méter volt a legamagasabb pont, ahova eljutottunk. Innen egy nagy kitérővel tértünk vissza a libegőhöz és összesen 14 kilométert gyalogoltunk a hegyen a kecskék látványában reménykedve. Helyenként kifejezetten nehéz terepen haladtunk és volt, hogy szédítő mélység tátongott a túraútvonal alatt. Néhány mormotán kívül azonban nem láttunk más vadállatot a hosszú túra során. Szerencsére emberrel is alig találkoztunk, így szinte magunkban élvezhettük a hegyet. A látvány pedig csodás volt, a Piz Bernina 4049 méteres hófödte csúcsát szinte mindenhonnan láttuk, kellően magasra érve pedig az alatta található Morteratsch-gleccser is feltűnt. Sajnos a klímaváltozás miatt évről-évre egyre kevesebb marad az Alpok gleccsereiből.

A negyedik svájci napunkat az ország egyetlen nemzeti parkjában, a Svájci Nemzeti Parkban (térkép) töltöttük. Több túrát is beterveztünk a csodás hegyen, ám a továbbra is szokatlanul nagy meleg miatt néhányról le kellett mondanunk. Így is sikerült több, mint 10 kilométert túráznunk, ezért nincs okunk panaszra, sokat láttunk a nemzeti parkból. Sajnos azonban itt sem találkoztunk kőszáli kecskékkel, így a nap fénypontjait két mormotatelep felfedezése adta. Mindkét helyen láttunk is néhány alpesi rágcsálót, bár a nagy fűben nem volt könnyű képeket készíteni róluk. Svájcot végül nagyon kellemes élményekkel gazdagodva hagytuk el. Ezután pedig vártak ránk a magyarországi kalandok, amelyekről majd a legközelebbi bejegyzésben számolunk be.

Amerikaiak lettünk

Büszkén jelentjük, hogy a héten amerikai állampolgárok lettünk. Sok-sok év munkája van ebben a hatalmas teljesítményben és rendkívül boldogok vagyunk, hogy ennek a gyönyörű országnak is a polgárai lehetünk. Amerika a szabadság földje, valamint a lehetőségek hazája és ahogyan az elnöktől kapott üdvözlőlevélben áll: "A nemzetünk megalapítása óta, ezt az eszmét a hozzátok hasonló bevándorlók gondozzák, gazdagítják és fejlesztik. Megtiszteltetés, hogy amerikai honfitársaimként üdvözölhetlek benneteket a nagyszerű bevándorló nemzetünk részeként."

Amerikainak lenni hatalmas megtiszteltetés és persze felelősség is. Most már részt vehetünk a demokratikus folyamatokban, szavazhatunk, sőt akár indulhatunk is politikai pozíciókért (az elnökség kivételével, amire csak született amerikaiaknak van joguk). Ha pedig az esküdtszékbe választanak, akkor részt kell vennünk a bíróság munkájában, sőt fogadalmat tettünk arra is, hogy ha kell, akkor fegyvert fogunk az Amerikai Egyesült Államok védelmében. Amerika fiatal országnak számít, ugyanakkor a legöregebb demokratikus nemzet a Földön. Az alkotmánya több, mint 200 éves és az ország felépítéséből adódóan talán a bolygó legerősebb alaptörvénye, amelynek védelme minden amerikai legfontosabb feladata.

Hosszú volt az út, amíg ide elértünk és persze szokás szerint, nem éppen egyenes. Eredetileg csupán 1-2 évre terveztünk az USA-ban maradni, de idővel megszerettük ezt az országot és igyekeztünk keresni a lehetőséget a maradásra. A törvényes út nem könnyű, de mi mindig ezt a csapást jártuk. A tartós letelepédesre nekünk a legnehezebb mód jutott, de óriási kitartással és hatalmas munkával ezt az akadályt is leküzdöttük, amikor megszereztük a zöldkártyát. Ezután öt évnek kellett eltelnie, mielőtt az amerikai állampolgárságra jelentkezhettünk. Amikor aztán augusztusban sikeresen letettük az állampolgársági vizsgát, már csak az ünnepélyes eskütétel maradt, amire a héten került sor, így mostantól az Egyesült Államok teljes jogú állampolgárai vagyunk. Az eskütétel után stílszerűen hamburgerrel ünnepeltünk, a hétvégén pedig remek hotdogot készítettünk és speciális tortát is rendeltünk eme különleges alkalomra.

Kirándulás a Green Lakesnél

Syracuse mintegy öt órányi autózásra van tőlünk, így a Def Leppard (és társai) koncertre tulajdonképpen az egész hétvégénk elment. Hogy azonban ne csak autózásból és rock and rollból álljon a hétvége, a koncert másnapján még meglátogattuk a kedvenc tavunkat is a környéken, mielőtt visszaindultunk volna, pont úgy, mint tavaly. A zöld tavairól híres Green Lakes Park most is gyönyörű volt, így a körbesétálása után kellemesen feltöltődve indultunk haza.

Def Leppard, Mötley Crüe és Alice Cooper koncert

Ismét koncerten voltunk és ismét Syracuse-ban, ahol legutóbb tavaly nyáron jártunk, mégpedig Paul McCartney fellépésén. Ezúttal a Def Leppard miatt mentünk, hogy élőben láthassuk és hallhassuk a 80-as és korai 90-es évek egyik legsikeresebb zenekarát. A brit rockbanda azonban nem egyedül lépett fel, hiszen jelenleg éppen az amerikai Mötley Crüe-vel járják a világot, akikkel néhány hónapja Budapesten is felléptek. A világjáró koncertturné amerikai szakasza éppen Syracuse-ban kezdődött és nagy örömünkre Alice Cooper is csatlakozott hozzájuk, aki gyerekkorunk egyik kedvence volt. A maratoni koncertet a 75 éves Alice Cooper kezdte, aki azonban pont olyan energikusnak tűnt most is, mint a régi videóklipjeiben és szenzációs showt adott a még világosban megtartott koncertjén. Természetesen a 16 számból álló szett során eljátszották a banda legnagyobb slágereit, mint az I'm Eighteen, a Feed My Frankestein és persze a leghíresebbet, a Poisont, majd a '72-es Electeddel zárták az egy órás műsort.

Fél órányi átszerelés után aztán jött a Mötley Crüe, akik nagy lendülettel adtak egy elég közepes műsort. A látvánnyal és a hangulattal nem volt gond, de Vince Neil hangja néha jobban hasonlított egy visító malacéra, mint egy rockbanda énekesére, a botrányairól híres Tommy Lee pedig pont olyan barom volt, mint amilyennek gondoltuk. Ha a hangosítás egy kicsit jobb lett volna, akkor biztosan jobban élveztük volna a Crüe-t. Így sem volt kifejezetten rossz, csak lehetett volna jobb is. A másfél óra alatt 15 dalt adtak elő, köztük olyan jól ismert számokat, mint a Wild Side, a Shout at the Devil, a Too Fast for Love, a Home Sweet Home, a Girls, Girls, Girls és persze zárásként az elmaradhatatlan Kickstart My Heart. A teljes setlist itt található.

A Crüe után újabb fél órányi átalakítás jött, majd megérkezett az est fő attrakciója, a Def Leppard. A zenekar 1977-ben alkult és a kezdeti évek heavy metalos útkeresése után végül a lágyabb és populárisabb rock irányába mozdultak el. Ez a váltás pedig a 80-as évek egyik legsikeresebb rockbandájává tette őket. A banda 84-ben a legnehezebb kihívás elé került, amikor a dobos, Rick Allen egy autóbalesetben elvesztette a bal karját. Pár hónap alatt azonban emberfeletti akaraterővel megtanult egy kézzel és aktív lábmunkával is dobolni egy speciális, sok pedállal felszerelt elektronikus dobon. '87-ben aztán kiadták a legsikeresebb, Hysteria című lemezüket. A banda sikerét jelzi, hogy a koncerten előadott műsor szinte minden száma világslágernek számít, így amolyan best of koncertnek is elment, ami pont nekünk való volt. Joe Elliottnak ráadásul még mindig van hangja és szerencsére énekelni is tud. Az alábbi videó alapján ők is élvezték a showt.

 

Olyan dalokat adtak elő, mint a Let's Get Rocked, az Animal, a Foolin', az Armageddon It, a Love Bites, a Bringin' On the Heartbreak, a Hysteria, a Pour Some Sugar on Me, a Rock of Ages, vagy remek záródarabként a Photograph. Már csak miattuk megérte ennyit utazni.

Találkozás régi ismerősökkel

Ahogyan már korábban is beszámoltunk róla, Syracuse-ban egy kisebbfajta magyar közösséget alkottunk a munkatársaimmal. A banda akkor vált teljessé, amikor Gergő is megérkezett. Ő azóta már Svédországban él, de június végén Amerikában nyaralt. Főleg Floridában töltötte a szabadnapjait, de egy pár napot New Yorkra is szánt, ezért volt lehetőségünk ismét találkozni. A város szomszédságában élő Ádám szervezett ezúttal is partit, amire egy másik magyar ismerősünk is hivatolos volt a családjával. Krisztiánt a Debreceni Egyetemről ismerem, hiszen ugyanabban az intézetben szerezte a doktoriját, ahol én is. Ádámmal pedig Bostonban ismerkedtek meg, ahol évekkel ezelőtt mindketten dolgoztak. Ő a családjával együtt járt most a környéken, ezért tudtunk velük is összefutni. Hihetetlen, hogy milyen kicsi a világ...

Összejött a magyar csapat apraja-nagyja

Robinak is hagytunk helyet a Syracuse-i bandából

Filmajánló: Indiana Jones és a sors tárcsája

A pandémia kezdete óta most voltunk először moziban. Az utolsó film, amit láttunk a Harrison Ford féle A vadon hívó szava című kalandfilm volt, így a világjárványt mintegy keretbe foglalva éppen egy Harrison Ford filmmel kezdtük újra a mozizást. A legújabb Indiana Jones filmnél jobb újrakezdést pedig nem is találhattunk volna. Habár már eléggé elszoktunk ettől a közösségi filmélménytől és egyre jobban élvezzük az otthoni "mozizást" a házi készítésű, nem mikrós popcornnal és a nem vizezett kólával, azért nem volt rossz újra nagy vásznon nézni egy filmet. Különösen, mivel az itteni mozi messze a legjobb, ahol valaha jártunk, és minden idők legjobb kalandfilm sorozatának záródarabja különösen jól mutatott ekkora méretben.

A bejegyzés spoilereket tartalmaz

Az Indiana Jones és a sors tárcsájával lezárult egy korszak, hiszen Harrison Ford 80 évesen utoljára vette fel Indiana Jones híres kalapját és csattogtatta ikonikus ostorát. Az utolsó kaland pedig méltó lezárása a vagány régészprofesszor több, mint 40 éve kezdődött "sírrablásainak". A mozira való felkészülés jegyében az elmúlt hetekben újranéztük az előző négy filmet, amelyek felejthetetlen jeleneteikkel mindig felhőtlen szórakozást biztosítanak a kalandfilmek rajongóinak. Ez a műfaj ma már nem olyan divatos, mint a 80-as években volt és az ötödik Indiana Jones film is számos utalást tesz a változó időkre. 1969-ben járunk, minden az űrutazásról szól, New Yorkban éppen az Apollo 11 űrhajósainak parádéját tartják. A régészet már idejétmúlt, a professzor egyetemi óráján már csak unott diákok lézengenek és a nyugdíjazás előtt álló Indiana is szenvtelen közönnyel tartja meg az utolsó előadását a Syracuse-i csatáról, ahol a nem túl lelkes hallgatóknak külön meg kell magyarázni, hogy ez nem a New York állami város, hanem a szicíliai. A dolgok aztán váratlan fordulatot vesznek, amikor Indy rég nem látott keresztlánya, Helena felbukkan és egy ritka ereklyéről érdeklődik. Arkhimédész különleges tárcsája a legenda szerint képes megtalálni az időn keletkezett repedéseket. A szerkezet iránt azonban egy korábbi náci fizikus is érdeklődik, aki ezzel szeretné megváltoztatni a világtörténelem menetét. Kezdetét veszi hát a kontinenseken átívelő hajsza a tárcsa darabjai után. A filmben tökéletesen keverednek a vicces részek, a korábbi filmekre való utalások és persze a látványos akciójelenetek. Rögtön egy múltbeli jelenettel indít a film, ahol Jones 1944-ben kerül összetűzésbe a nácikkal és egy remek száguldó vonatos üldözést láthatunk a digitálisan megfiatalított Indy-vel.

Az akciós jelenetek csúcsa azonban kétségtelenül a marokkói motoros riksákkal való hajsza, ami szerintem az egész franchise legjobb jelenete lett (igen, még a második rész csillés kergetőzését is felülmúlja). A film témája külön említést érdemel, hiszen az idő körül forog, ami kiváló ötlet volt az öregedő sorozat lezárásához. Szerencsére ezúttal kimaradt a negyedik rész ufós vonala és a készítők visszatértek a Frigyládához, a Végzet Temploma Sankara köveihez és a Szent Grálhoz hasonló mítikus eredetű ereklyékhez, sőt ezúttal még tovább is léptek és igazi tudományos-fantasztikus sztorit kreáltak, ahol a kedvenc kalandorunk téren és időn keresztül harcol a nácik ellen. Aki eddig is szerette az Indiana Jones filmeket, az ezt is élvezni fogja, hiszen igazi nosztalgiahullámot élhetünk át ahogyan Harrison Ford legikonikusabb karakterétől búcsút veszünk. Az Indiana Jones filmsorozat egyértelműen beírta magát a filmtörténelembe, hiszen új műfajt teremtett, amelyet számtalanszor próbáltak utánozni. A legendás régészprofesszorhoz hasonló kalandfilmes hős azonban egészen biztosan nem lesz több.

Szinkronos előzetes:

 

Eredeti trailer: