A téli Ontárió-tó

Itt, a Nagy-tavak közelében elég kemények a telek és az idei tél sem különbözik ettől. Az első havazással már november végén beköszöntött a leghidegebb évszak, de igazából csak december eleje óta borítja folyamatosan hó a tájat. Nagyon szép ilyenkor a vidék, ezért tegnap elhatároztuk, hogy ismét megnézzük az Ontárió-tavat, hiszen igazi téli időben még nem láttuk. A célunk a tó egy eddig még általunk fel nem fedezett része volt, a Fair Haven Park. Ez mintegy 70 km-re van Syracuse-tól. Már az út is nagyon szép volt, mivel az éjszaka friss hó esett. Ilyenkor nagy segítség a négykerékhajtás, azonban sokat még így sem időztünk a tó partján, mert idővel egyre nagyobb lett a havazás. Nem sokan voltak rajtunk kívül, ami csak fokozta a táj kietlenségét, de mi nagyon élveztük ezt a nyugalmat.

Madáretetős fotózások

Tavaly novemberben a madáritatót átalakítottam madáretetővé, hogy a fix lesemből télen is fényképezhessem a madarakat. A változás nem lett nagy. Az itató végéből kiszedtem a farönköket, hogy a beszállófákat minél alacsonyabbra helyezhessem. A beszállóágak elhelyezésére lécekből eszkábáltam egy tartószerkezetet, így könnyen tudom cserélni őket. A madáreleséget egy széles deszkára szórom, illetve egy kis tetővel ellátott etetőt is elhelyeztem.

Amikor megérkezett az első hó, annak rendje, módja szerint a madárélet is megélénkült a les környékén. Elsőként mindig a kanadai cinegék érkeznek a leshez és nagy kedvvel használják a beszállóágakat, mielőtt leszállnának a magvakhoz. A leggyakoribb vendégek azonban a kardinálispintyek, szinte mindig csapatostól jönnek. A hím ragyogó vörös színű, ami nagyszerűen mutat a fehér hóban. A tojó viszont kissé visszafogottabb, sárgásbarna tollazatot visel, csak a bóbitája piros. A szürke fejű, fehér hasú téli sármánypintyek is rendszeresen látogatják az etetőt. A fehértorkú verébsármány már jóval ritkábban látható ilyentájt errefelé, hiszen általában délebbre költözik a zord tél elől. Egyes példányok azonban egész évben ezen a vidéken kóborolnak és nagy örömömre, az utóbbi időben ezek a kedves madarak is egyre gyakrabban keresik fel a madáretetőt. A kék szajkó a kedvenc amerikai madaram, talán a legszebb madár az Újvilág északi felén. Télen, nyáron egy helyben él, bár a legészakibb, legzordabb területeken élők kissé délebbre vonulnak télen. Nem mondanám rendszeres vendégnek az etetőn, de időnként felbukkan egy-egy példány, hogy megtömje a hasát.

Kellemes Karácsonyt és Boldog Új Évet!

Mindenkinek békés, boldog Karácsonyt és sikerekben gazdag új évet kívánunk!

Újabb cikk a TermészetBÚVÁRban: Az Egyek-Pusztakócsi mocsarak

A TermészetBÚVÁR 2010/6-os számában megjelent az Egyek-Pusztakócsi mocsarak élővilágáról szóló cikkünk, melyet Lengyel Szabolcs kollégámmal közösen készítettünk. A cikk természetesen gazdag képi illusztrációs anyagot is tartalmaz és letölthető pdf-ben a honlapomról.

Tél Amerikában

Napok óta megállás nélkül havazik, így nem mindig egyszerű az autó kiszabadítása a reggeli indulásnál. Hát, így néz ki a tél errefelé.

National Geographic fotópályázat

A National Geographic magazin 2010-es Nemzetközi Fotópályázatának magyarországi legjobb képei közé az én fotómat is beválogatta a zsűri. A képekből rendezett kiállítás megtekinthető Budapesten a WestEND City Centerben november 29. és december 27. között. Az én fotómon egy tojó vörösmellű magvágó és a fiókája látható. A képet idén nyáron készítettem az itatós lesemből.

A Green Lakes Park novemberben

Az igazán szép őszi idő itt, Amerika északi részén nagyon rövid ideig tart. A fák levelei gyorsan lehullnak, amint elvesztették zöld színüket és novemberben már csak a kopasz fák szegélyezik a turistaösvényeket. Szép napos időben azonban ilyenkor is hangulatos lehet a táj. Tegnap a kedvenc helyszínünkön, a Green Lakes Parkban kirándultunk. Szinte hihetetlen, hogy egy hónapja milyen színkavalkád volt itt, az pedig teljesen valószerűtlennek tűnik ebben a kihalt, hideg tájban, hogy nyáron szinte lépni sem lehetett itt a strandolóktól.

Ősz Amerikában

Az észak-amerikai és az európai erdők őszi színösszetétele kissé különbözik egymástól. Míg Európában többnyire a sárga szín dominál, addig az amerikai kontinens erdeiben a sárga színárnyalatai közé gyakran vegyül a vörös szín ezernyi tónusa is. Októberben a legszebb az erdő errefelé, ami kiváló lehetőségeket nyújt egy kis őszi tájfotózáshoz, ha az időjárás engedi. Az elmúlt héten szerencsére éppen a terveimnek megfelelően alakult az idő. Kedden reggel gyönyörű, napsütéses időre ébredtem, ezért egy gyors reggeli után beugrottam a Foresterbe és nekiindultam, hogy megörökítsem az őszi erdő színeit.

Szerdán ismét hamisítatlan indián nyár fogadott, így az egyik kedvenc helyemet, a Green Lakes Parkot vettem célba. A táj errefelé nyáron is csodás, de legszebb arcát ilyenkor ősszel mutatja, amikor a színek kavalkádja fogadja az erre járó természetfotóst.

Csütörtökre esős, borús időszak váltotta fel a korábbi indián nyárt, ami viszont tökéletes időszak zuhatagok fotózásához. Az USA észak-keleti része nyugodtan nevezhető a vízesések földjének. Nem csak azért, mert itt található a világ egyik leghíresebb vízesése, a Niagara, de errefelé számtalan kisebb-nagyobb zuhatag is szabdalja a hegyvidéki vízfolyásokat. Ezek egyike a Chittenango-vízesés, amely nem messze található a Green Lakes Parktól. A zuhatag kezdetén egy nagy, mintegy 55 méter mély szakadékba zuhan alá a víz, majd sok kis kaszkádszerű zubogót alakít ki a 400 millió éves kövek között és kilométereken át így kanyarog az erdő mélyén. A vízesés környékén sok ösvény van kialakítva a turisták számára, de mint általában, az igazán szép látvány eléréséhez le kell térni a turistautakról. A „rossz idő” szerencsére minden normális embert otthon tartott, így nyugodtan fényképezhettem.

Szeptemberi kirándulások

Az idei év eddig bővelkedett érdekes kalandokban, az őszre viszont nagy dolgokat nem terveztünk. Mivel a rossz idő általában gyorsan beköszönt errefelé, így a szeptemberi kellemes hétvégéket igyekeztünk kihasználni, hogy minél több időt töltsünk a szabadban. Először a helyi állatkertbe mentünk el ismét, majd egy másik hétvégén a Highland Forest Parkban tettünk egy sétát. Ez a gyönyörű erdő New York állam közepén található Onondaga megyében. A parkot a 30-as években alapították, amivel a megye legidősebb parkja. Rengeteg túraösvény hálózza be a hegyi erdőt, de minden nagyon jól ki van táblázva, eltévedni nem lehet. Mi a közel 6 kilométeres Shortcut ösvényen mentünk végig.

Hosszúszárnyú bálnák

A bostoni kirándulásunk elsődleges célja a bálnák megfigyelése volt. Biológusokhoz méltóan, Gabi is és én is szeretjük az állatvilágot és igyekszünk kihasználni minden lehetőséget a különös és ritkán látott állatok megleséséhez. Az Atlanti-óceán nyugati partvidékén elsősorban a hosszúszárnyú bálnákkal való találkozásra van esély. A hosszúszárnyú bálna 14-15 méter hosszúra is megnő és akár a 40 tonnát is elérheti a tömege. Általában planktonikus rákokkal, úgynevezett krillel és apró halakkal táplálkozik. Különös ismertetőjegye a feltűnően hosszú mellúszója, amiről a nevét is kapta.

A hajó szombaton délután kettő körül futott ki Gloucester kikötőjéből. Még indulás előtt kaptuk a hírt, hogy a bálnák aznap a partoktól különösen távol tartózkodnak. Három órába is beletelt, amíg elértünk a hosszúszárnyú bálnákig, de a hajóút addig is szolgált látnivalóval. Útközben találkoztunk ugyanis egy csukabálnával. Ez jóval kisebb faj, mint a hosszúszárnyú bálna, nemigen nő 8-9 méternél nagyobbra és „csak” 12-14 tonnásra tud hízni.

Már elmúlt 5 óra, mire elértük a hosszúszárnyú bálnák csapatát. Ez a faj ugyanis társas lény, a „mi csapatunk” 8-10 egyedből állhatott. Amikor megérkeztünk, a kapitány leállította a motort és volt alkalmunk zavartalanul figyelni a bálnák életét, akik gondtalanul levegőztek és táplálkoztak a hajó körül. A klasszikus buborékfüggönyös halászati módszert ugyan nem láttuk, de a farok csapkodós technikát sikeresen alkalmazták a „bálnáink”. Az eljárás lényege, hogy a farokúszójukkal lökéshullámokat keltenek és az ily módon megzavart halakat fogyasztják. A sirályok és egyéb madarak előszeretettel keringenek a bálnák körül, reménykedve, hogy nekik is jut a lakomából.

Időnként kicsit arrébb mentünk, hogy közelebbről, vagy jobb szögből figyelhessük tovább a bálnákat. Nem egyszer nagyon közel, csupán 1-2 méterre úsztak el a hajónktól ezek az óriások. A távolban pedig sikerült megfigyelni, amint egy több tíz tonnás óriás kiugrik a vízből. Ezt a viselkedést szintén a táplálék megzavarására alkalmazzák a hosszúszárnyú bálnák, hiszen a hatalmas csobbanás kellően nagy lökéshullámokat kelt. Ezt követően hamarosan elkezdett lemenni a nap, így vissza kellett indulnunk. Még egy utolsó képet készítettem egy lebukó bálna farokúszójáról, ezután már csak a végtelen, nyílt óceánban gyönyörködhettünk a lemenő nap fényében.